Chapter IV.

Chapter IV.

Shawn

A napom – kivételesen – jól telt. Talán ez annak köszönhető, hogy Christian nem volt bent. A furcsa az egészben csak annyi volt, hogy Nico nem tudott semmit a pasijáról. Brandon és Nina pedig összeveszett, így többször is meg kellett állnom az élménybeszámolóm közben, hogy végre figyeljenek rám. Elmondtam nekik, hogy a Bloody Mary minden korábbi – és igazából mostani - rossz érzésem ellenére megfelelő hely lesz. A Christiannal való találkozásomat senkinek nem említettem. Mindenki belement a dologba és azt is megbeszéltük, hogy másnap elmegyek lefoglalni a helyet. Olyan jó érzés volt, hogy újra megbíztak bennem és nem néztek rám olyan furcsán, mint a múltkor. Törin is értékeltem, hogy Christian hiányzik. Titkon reménykedtem benne, hogy a kitartásom elkergette és valahol máshol próbál meg „beilleszkedni”. Amint kicsöngettek töriről, elköszöntem az edzésekre induló bandától és a buszmegállóba indultam. Kíváncsi voltam, hogy milyen eredményt érek el a mai kutatásommal, és kicsit bosszankodtam azon, hogy ilyen messze van az árvaház. Jó, nem másik városban, csak a város másik végében. Amint elindult a busz, bekapcsoltam az Ipod-om és a gondolataimba merültem. Úgy egy órával később kész tervekkel a fejemben szálltam le. Majd három utcányi gyaloglás után teljes sztorival álltam volna elő, de nem volt rá szükség. Az egész elég hátborzongatóan zajlott. A külső kaput nem zárták, a belső ajtónál pedig egy kedves nővér ült. Amikor meglátott, széles mosolyra húzta a száját és megszólalt:

- Cassandra Salvatore. Vagy most már Hill. Ms. Harris irodája a másodikon van, bal oldalt nyílik az ajtó, a lépcsővel szemben. Ne csodálkozz, ő majd mindent elmagyaráz.

Még mindig döbbent ábrázattal mentem fel a megadott irodába. Képtelen voltam a helyre figyelni. Honnan tudták vajon, hogy jövök? Nem emlékezhetnek rám annyi év távlatában, nem is beszélve arról, hogy megöregedtem én is és elég kevés ideig voltam itt. Az iroda előtt egy pillanatra megálltam, mély levegőt vettem és halkan bekopogtattam. Egy fiatal apáca nyitott ajtót.

- Fáradjon beljebb! – mondta ő is mosolyogva. Úgy tűnt, ő nem ismer név szerint. Megkönnyebbültem és lenti történteket elkönyveltem annak, hogy esetleg valamelyik újságban látott rólam egy cikket. Az apáca folytatta: - Ms. Harrisnél éppen vannak, de addig foglaljon helyet.

Bólintottam és leültem, majd körbenéztem. A helység elég nagy volt, a falak barna fával voltak burkolva, rajta bekeretezett képek. Meg kellett erőltetnem a szemem, hogy rájöjjek, hogy újságkivágások vannak bekeretezve. Olyan árnyékos volt minden. A nap alig sütött be, de a lámpákat nem kapcsolták fel. Az egyetlen lámpa azon az asztalon égett, ami mögött az apáca ült. Nyomasztó volt ez a sötétség. Nem természetes, mintha okkal lett volna minden ablak elsötétítve. Mély levegőt vettem, hogy legyőzzem a rossz érzéseimet, amikor megnyikordult az szobába nyíló legnagyobb sötétbarna ajtó és egy nő lépett rajta ki, nyomában egy férfi. Az ajtó mögül beáramló fény úgy csapott meg, hogy pislognom kellett pár pillanatig. Felálltam és bármennyire is udvariatlanul a kezemet a szeme elé emeltem, hogy lássam, hogy mi történik. A férfi kezet fogott a nővel, a nő pedig elmosolyodott és megszólalt öreg hangján:

- Köszönöm Christian… És remélem legközelebb hamarabb jössz.

Fel sem figyeltem a férfi nevére, csak akkor blokkoltam le, amikor a szemem végre hozzászokott a fényhez és megpillantottam az arcát. CHRISTIAN!!!

Nem szólaltam meg, csak megdöbbenve és kérdőn néztem rá. Ő is felismert, de ő sem szólalt meg.

- Miss Cassandra Hill? – kérdezte a nővér.

Bólintottam, de a szememmel végigkövettem Christian távozását, így észre sem vettem a nővér kérdésének álságosságát. Megráztam a fejem és a nővér felé fordítottam a figyelmem.

- Igen, én vagyok. – felé léptem és kezet nyújtottam. Öregsége ellenére elég erős kézfogása volt. Szimpatikusan rám mosolygott.

- Gyere beljebb! – invitált és szélesre tárta az ajtót.

Odabent hellyel kínál és miután leültem, ő is helyet foglalt az asztala mögött. Itt is körbe néztem. A két szoba szöges ellentéte volt egymásnak. A falat olyan 2 méter magasságig megint barna fa borította, de sokkal kellemesebb színű volt, majd fölötte minden krémszínű volt. Én egy puha, barna fotelben ültem és mellettem 2 hasonló fotelt helyeztek el. A falon itt is bekeretezett újságcikkek, valamit képek voltak. Ahogy jobban szemügyre vettem, néhány képet is felfedeztem. A legtöbben a nővér volt látható, gyerekekkel, pár képen pedig felnőttekkel fogott kezet. Hirtelen szólalt meg, megtörve a beálló csendet, mire én alig láthatóan megborzongtam. Nem tudom, hogy miért, mert a hangja meglehetősen kellemesen csengett.

- Tehát, Cassandra – kezdte – úgy gondolom, a szüleid ügyében jöttél ide. Igen, ne döbbenj meg. – az arcom elárult – Én minden ide belépő emberről tudok mindent. Nekem senki sem tud hazudni.

Bólintottam, majd még mindig döbbenten, de gyorsan kérdeztem. Arról, ami a legjobban zavart, azóta, hogy az árvaház kapuját átléptem.

- Hogyan? Honnan tud mindent?

- Ó, elég öreg vagyok már és van egy – két trükk a tarsolyomban – mondta és arca egy kissé fanyar, kissé huncut mosolyra húzódott, majd folytatta: - De most nem ez a fontos. Tudom, mire van szükséged.

Ekkor óvatosan hátrébb tolta a székét és felállt és a háta mögött lévő hatalmas ablak előtt elsétált, gondolkodva, majd megállt a sarokban álló fiókos szekrény előtt, elővett egy kulcsot a zsebéből és kinyitotta vele a legfelső fiókot, majd lapozgatni kezdett benne. Végül kivett egy kartont, aztán egy másik szekrényhez sétált, amit egy másik kulccsal nyitott ki és különböző dobozokban kezdett keresgélni, közben hozzám se szólt. Én végig meredten figyeltem őt, nem akartam semmiből kimaradni, mert éreztem, hogy amit most látok, az még fontos lesz az életemben. Közben a nővér ez hatalmas dobozt próbált kiemelni, de láttam, hogy nem igazán bírja, így gyorsan mellette termettem.

- Segíthetek? – kérdeztem közben és amint hátrébblépett egyet, megemeltem a dobozt és az asztalára tettem. Közben felvette a kartont a kisasztalról, ahova tette, azután a kezembe adta.

- Olvass bele, amíg megtalálom, amire még szükségünk van.

Óvatosan, kicsit félve nyitottam ki, miután visszaültem a fotelbe. Egy pillantás is elég volt ahhoz, hogy mindent kizárjak magam körül. Ott volt a kezemben minden, ami hiányzott az életemből. Minden, ami valaha is érdekelt a családomról. Nekiláttam az alapadatoknak. Anyja neve: Linda, Apja neve: Shawn (vezetéknevek ismeretlenek) Születési helye: ismeretlen, ideje: 1990. október 31. Igen ezt tudtam, bár apa nevét eddig nem. Nem tudtam tovább olvasni kérdés nélkül:

- Tud mindent az apámról is? – kérdeztem kicsit bátortalanul és felpillantottam Ms. Harrisre.

Ő egy aprót megvonta a vállát, majd visszafordult a dobozhoz, amiben kutatott, miközben válaszolt:

- Sosem járt ebben a szobában, de úgyhiszem, tudok valamit arról, hogy hova költözött, miután… - de nem fejezte be a mondatot. Valahogy éreztem, hogy anyám halálára gondol. De nem voltam biztos benne. Az viszont zavart, hogy az apám feltehetően él, de sosem érdekeltem őt annyira, hogy meglátogasson, ha már nem vett magához anya halála után. A beálló csendet Ms. Harris törte meg.

- Meg is van! – mondta boldogan és egy kicsi dobozt vett elő és leült egy fotelbe mellém. Felemelte a fedelet és egy apró gömböt vett elő. Egy pillanat alatt átsuhant a fejemben minden mágiáról nézett film.

- Ez most komoly? – bukott ki belőlem, mielőtt belegondolhattam volna, hogy ez mekkora illetlenség. Azonban Ms. Harris csak mosolygott.

- Ó, ha olyan egyszerű lenne. – mondta kevésbé hivatalos hangon, majd a kezembe nyomta a gömböt.

- Álmodtál vele, igaz? – kérdezte fesztelenül, mintha a legjobb barátnőm lenne, de legalábbis a nagyanyám. Kérdőn néztem rá.

- Ugyan Cassie, beléptél azon az ajtón – bökött a sötétbarna faajtó felé. – Már mindent tudok rólad. – mosolygott tovább, de nem rémített meg, ugyanis volt a mosolyában valami, ami bizalmat keltett. Láttam, hogy tényleg szeretne segíteni rajtam. Viszont a szemében szomorúságot láttam, amit nem tudtam hova tenni.

- Gondolj vissza arra az álomra! – utasított, majd csendben várt. Én lehunytam a szemem és próbáltam visszaemlékezni a tegnapi álmomra. Megjelent előttem annak a férfinak az arca, akire annyira hasonlítottam. Megrezdült a kezemben a gömb, mire kinyitottam a szemem. Különböző színek jelentek meg a gömb belsejében, mire a nővér elvette a kezemből és most ő hunyta le a szemét, majd halkan megszólalt:

- Sivatag. Farmok. Nyüzsgő nagyváros és hőség. Nyomasztó környék. Motel a reptér szomszédjában. Shawn.

Ekkor kinyitotta a szemét, rám nézett és elmosolyodott.

- Nagyjából tudom, hogy hol van az apád. – mondta, azzal előkapott egy papír és tollat ragadott a kezébe: - Szerintem itt kezd, vagy legalábbis ezen a környéken. Sandersville.

- Köszönöm. – néztem rá mosolyogva, de nem mozdultam. Most, hogy egy számomra fontos dolgot elintéztem, egy másik számomra – sajnos – fontos dolog is kíváncsivá tett.

- Kiadhat információkat olyan emberekről is, aki nem rokonom?

Megint megvonta a vállát.

- Ha Christianre gondolsz, akkor a kérdésedtől függ.

Ijedten ültem egy pillanatig. Hogyan tud ennyi mindent??? Aztán megszólalt, mintha még a gondolataimban is tudna olvasni:

- Cassie, pedig annyira kézenfekvő. Neked sosem voltak furcsa előérzeteid? Soha nem éreztél olyat, hogy valamit már láttál már korábban.

Tágra nyílt szemmel bólintottam.

- Tudod, vannak olyanok, akik nem átlagos emberek. Nekik képességeik vannnak.

- Képességeik? –kérdeztem vissza gyorsan.

- Igen. – bólintott.

- És mik ezek?

- Csak egyet tudok, vagy inkább ismerek jobban. Jóslás. Gyakran a jövőbelátással azonosítják. Pedig nem azonos. A jóslás mindig kétes. Mindig értelmezni kell, amit láttunk. A jövőbelátás pedig valós. Azt látod, ami történik.

Elhallgatott. Úgy tűnt, nem mond többet, de én még annyit akartam tudni. Közben a dolgok kezdtek bennem összeállni. Végigpörögtek bennem a dolgok, amikről nemrég beszéltünk. Álmok. Jövő. Jóslás. Előrelátás.

- Én tudok jósolni? – kérdeztem ledöbbenve.

Aprót bólintott. Nem hittem a saját szememnek.

- De hogyan és mi ez?

- Cassie… Cassie… - de nem hagytam, hogy folytassa.

- Christian is az? Onnan tudott a gördeszkásról?

Mr. Harris vacillált, majd halkan megszólalt.

- Christian képessége egészen más. Cassie, tudom, hogy fájni fog, de tartsd magad távol tőle.

Felkaptam a fejem.

- Nem tehetem. Mindig követ… Ő rossz? – kérdeztem azt a következtetést, ami legelőször eszembe jutott.

Megint nem válaszolt. De végül mégis megszólalt.

- Cassie, kérlek; gyere vissza mondjuk … holnap után. Ne, ne akkor; holnap!

Bólintottam. Bármennyire is kíváncsi voltam, igazat adtam neki. Sok volt egyszerre.

- Rendben – mondtam halkan. – Ugyanekkor?

Most ő bolintott.

- Köszönöm - suttogtam

Felálltam. Ő nem. Biccentettem, mire ő is. Éreztem, hogy elfáradt. Elköszöntem kint a titkárnőtől és kiléptem az utcára. Elindultam a buszmegálló felé, de megtorpantam és földbegyökerezett a lábam.

- Szia! – köszönt Christian fogvillogtató mosolyával. A Mustangja oldalának nekidőlve állt. Fekete bőrdzseki és sötétszürke nadrág volt rajta. Éreztem, ahogy végigmér a gyönyörű kék szemeivel.

- Pff – szólaltam meg és Ms. Hill tanácsát figyelembe véve, bármennyire is szerettem volna, nem szóltam hozzá, csak sétáltam tovább az utcán. Pár pillanat múlva a szemem sarkából láttam, hogy egy autó követ. Káromkodtam magamban. Az utca kihalt volt, így jól hallottam, amint letekeredett egy ablak és Christian kiszólt.

- Gyere, szállj be!

Megráztam a fejem.

- Ugyan Cassie – folytatta – Beszéljük meg!

Szótlanul mentem tovább.

- Most miért csinálod ezt? – kiáltott megint. Kezdett elszakadni a cérnám, de mély levegőt vettem és sétáltam tovább.

- Cassie. Kérlek! – szólalt meg a leglágyabb és legdallamosabb hangon, amit valaha hallottam.

Reccs. Felé fordultam és tajtékoztam a dühtől.

- Nem Christian, nincs mit megbeszélnünk! És felejtsd el, hogy beüljek melléd! Nem lehet!

- Cassie! Nem tudsz másképp hazamenni. Nézd meg, hány óra.

Szemforgatva rápillantottam a Patt-től kapott órámra. Hitetlenkedve meredtem rá. Nem volt több buszom, a belváros pedig eléggé messze volt gyalog, nem is beszélve a környékről. Kezdett besötétedni.

- Na, ugye megmondtam – szólalt meg valamivel halkabban – Nem, Mattet se hívhatod! – válaszolt egy fel nem tett kérdésre – Hisz konferenciára ment reggel. Patt kocsija meg a szervízben.

Dühösen felsóhajtottam, gondolatban bocsánatot kértem Ms. Harristől, majd az anyósülés ajtajához pattantam, dühösen nyitottam, majd csuktam be magam után. Ledobtam az oldaltáskám a lábamhoz és keresztbefontam a mellkasomon a karom.

- Csakhogy megjött az eszed – nevetett föl Christian, majd gázt adott.

- Mit akarsz megbeszélni? – kérdeztem a fogaim között szűrve a szavakat.

Christian megint rám villantotta 1000 wattos mosolyát.

- Tudtam, hogy nem bírod ki – mormogta halkan – Sajnálom, hogy nem szóltam előtte. Tudod, minden olyan gyorsan történt.

Fogalmam sem volt, hogy miről beszélt. Rám nézett.

- Nicoval – toldotta meg az előző mondatot.

Áh! Megvilágosodtam.

- Értem! - Miért lenne ez probléma? –gondoltam magamban - Sőt, mintha ezt már egyszer kifejtettem volna.

Felnéztem. Még mindig az arcomat fürkészte, miközben vezetett.

- Nem kéne figyelned az utat? – kérdeztem gunyorosan.

Megrázta a fejét.

- Az arcod szívesebben nézem.

- Christian – szólaltam meg ingerülten.

- Na, látod – félmosolyra húzta száját – csak nem igazam lett? Hát csak érzem valamit irántam.

Felsóhajtottam és nem válaszoltam. Kinéztem az ablakon. Megkönnyebbültem, amikor felhajtottunk a hídra a kertváros felé. Hirtelen megrezzentem, amikor Christian keze a combomon volt és óvatosan megsimogatott. Elrántottam a lábam és megütöttem a vállát.

- Még egyszer elmondom, hogy megértsd – kezdtem minden szót lassan ejtve – Nico az én barátnőm és én soha nem tennék ilyet. Azt ajánlom, ne kezdj ki velem, mert lesz nem mulass! – ökölbe szorítottam a kezem – Ha meg velem szerettél volna lenni, akkor korábban kellett volna váltanod – tettem hozzá magamban.

Christian somolyogni kezdett és a szemében valami furcsa fény csillant, amikor lehajtottunk a hídról, félrehúzódott egy mellékutcába. Megijedtem. Leállította az autót, majd rám nézett, magához húzott és hosszan megcsókolt. Amint rájöttem, mit akar, elkezdtem püfölni a mellkasát, de csak nekem fájt. Mintha kőbe ütköztem volna. Aztán hirtelen eleresztett.

- Christian Hope! – üvöltöttem. – Mit képzelsz magadról? – dühöngtem és kivágtam az ajtót. Egy pillanat alatt kipattantam és hazafelé indultam. Csak pár utcára voltam otthonról. Nem néztem vissza, csak keresztbe vetettem a táskám és rohanni kezdtem. Nem láttam magam mellett az autót. Borzalmas érzések kavarogtak bennem. Zavarodottság, félelem, bűntudat, fájdalom, meg még valami. Már csak öt utcára voltam otthonról, amikor hirtelen felhőszakadás kerekedett. Egyre gyorsabban rohantam. Éreztem, hogy átázik az esőtől és az izzadságtól a pólóm és a hajam is egyre nedvesebb volt. A lábam már sajgott. Megörültem, amikor bekanyarodtam az utcánkba. Berohantam a házba, majd fel a szobámba. Patt kijött a konyhából, de szerencsére nem szólt hozzám. Amint beértem a szobámba, ledobtam a táskámat és csak sírtam, sírtam és sírtam.