Karakterek

Tudom, régen nem írtam, de az alkotómunkámba mindig beleszól valami, de (bár nem szoktam megfogadni semmit) most próbálom megírni a 7. fejezetet, mert tudom, hogy utána jóval gördülékenyebb lesz. Addig egy kis szórakozás, ha valaha is megfilmesíteném a regényt, velük játszatnám. :) Spoileres a vidi! :) VIDEÓÓÓ Jajjdejóóó

Chapter VI.

Chapter VI.

Hawnsonék

- Ma szabaduljunk ki egy kicsit innen, jó? – kérdezte nagymamás mosolyával az arcán.

Csöndben elsétáltunk a közeli parkba és leültünk egy félreesőbb padra. Gyönyörűen sütött a nap és egészen enyhe idő volt október végéhez képest.

Ms. Harris várakozólag nézett rám. Én meg – mint egy jelre várva – kérdésáradatot zúdítottam rá; mint az elmúlt két alkalommal is.

- Tényleg minden megtörténik, amit álmodok? Meg szabad másítani az előrelátottakat?  Christian miatt kellett kijönnünk ide? Veszélyt jelent ránk? Ő gonosz? Van valami képessége? Legyőzhető?

A következő levegővételemnél az igazgatónő felemelte a kezét, hogy megállítson.

- Csak szép sorjában. – kezdte - Azon álmaid vállnak valóra, amelyek olyan plasztikusak, mintha te magad is ott lennél. Természetesen megmásíthatod őket, de a képességed arra van, hogy jóra használd. És tudnod kell, hogy minden változtatásnak ára van. Elárulod, hogy mit álmodtál, ami ennyire felzaklatott?

Sóhajtottam egyet és elmeséltem neki a tegnapi álmokat.

- Megnézted az éjjeliszekrényed? – kérdezte.

Megdöbbenten megráztam a fejem. – Meg sem fordult a fejemben. Jobban izgatott a báli esemény.

Hümmögött.

- Sajnos nem tudom megfejteni a maszkszerű arcokat. De visszatérve Christianre.  Vele kapcsolatban nem voltak furcsa álmaid?

Próbáltam visszaemlékezni.

- Fáj. – mondtam halkan. – Miért fáj? – kérdeztem kétségbeesve.

- Valaki nem akarja, hogy emlékezz! El akarnak felejtetni veled bizonyos dolgokat, de te ne hagyd! Próbálj meg emlékezni meg Cassie! Valójában ezért jöttünk ki ide.  Talán itt könnyebben fog menni.

- Miért?

- Az olyanoknak, mint nekünk minden képesség sokkal erősebben jelentkezik természetes helyen, mint épített környezetben.  Ezért van az, hogy csak álmodban vannak látomásaid, mert akkor nem vagy tudatodnál, így a környezeted nem befolyásol.  Akkor vagy a legerősebb, de egyben a legsebezhetőbb is. Ezért fájnak azok az álmok. Megpróbálták őket kitörölni a memóriádból, de te sokkal erősebb voltál, mint ahogy számítottak rá. Ha nem lennél ennyire erős, akkor egyáltalán nem is emlékeznél rá. És fájdalom sem lenne, csak nagy semmi a kitörölt emlékek vagy álmok helyén. Szeretnél mindenre ismét emlékezni?

Bólintottam.

- Jó. Akkor hunyd le a szemed és kövesd az utasításaimat.  Dőlj hátra és engedd el magad. Tedd a kezeidet a combodra és vegyél egy mély levegőt és gondolj az első fájdalmas emlékfoltra.

Mindent úgy tettem, ahogy mondta. Égető fájdalom lett rajtam úrrá, de próbáltam legyőzni és a sötétségbe néztem.  Megijedve nyitottam ki a szemem és a nyakláncomhoz kaptam.

- Emlékszem! – tört ki belőlem.

- Látom! – bólintott ő is.

Értetlenül néztem rá, mire mosolyogva rám nézett:

- Ki mondta, hogy csak abban a szobában működik a képességem?

- Maga… - elhallgattam egy pillanatra. - … gondolatolvasó?

Megrázta a fejét.

- Amióta élek még nem találkoztam gondolatolvasóval. Viszont emlékolvasóval annál inkább. Csak az emlékeid által kivetített képet látom, de semmi egyebet. Néha az érzelmeket, de azokat kevéssé.

Emlékolvasó. Egy újabb szó a természetfeletti szótáramban.

- A következő még belefér? – kérdezte tőlem.

Bólintottam. Újra megtettem a szükséges lépéseket, majd zihálva nyitottam ki a szemem.

- Ez nem álom volt! – mondtam határozottan.

Ms. Harris bólintott.  – Igazad van.

Értetlenül álltam a tények felett.

- Akkor én meghaltam? – kérdeztem; az utolsó két szót szinte suttogva ejtettem ki.

Most nem kaptam egyértelmű választ mesteremtől.

- Menj vissza még egyszer és akkor - talán – megtudod a választ.

Megráztam a fejem. – Nem akarom tudni! – mondtam kissé már parancsolóan, de Ms. Harris is bólintott.

- Igazad van. Ennyi elég mára. Gondolom, felszabadul néhány órád a tenisz miatt.

- Megoldható lenne, hogy a délutáni edzések helyett idejöjjek? Nem szükséges, hogy ilyeneket csináljunk, mint ma, de itt biztonságban érzem magam.

Újabb bólintás: - Ez csak természetes. De most már induljunk vissza a ruhákért, mert gondolom, még az ifjú Chadhez is szeretnéd elvinni.

Visszafelé is csendben mentünk. Az igazgatónőtől irodájában búcsúztam el, mert dolga akadt. A titkárnő segített levinni Chad ruháját, ami az enyémmel együtt egy-egy hatalmas, vékony kartonpapír dobozban volt. Otthon üzenet várt Patt-től, hogy be kellett mennie a galériába, de vacsorát találok a hűtőben. A végén pedig egy helyes kis smiley volt, ami végre mosolygásra kényszerített. A mosoly a hálószobámig tartott.  Amikor benyitottam azonnal eszembe jutott a tegnapi álom. És az éjjeliszekrényen tényleg ott volt a cetli. Félelemmel vegyes izgalommal emeltem fel, hogy  elolvassam; de egy pillanat alatt minden feszültségem elillant, mert csak a titkos embertől származó ajándékhoz tartozó pár sor volt. Egy nagy sóhaj kíséretében végignyúltam az ágyamon és a fény felé tartva még egyszer elolvastam. Elakadt a lélegzetem. A papíron más szavak is voltak; de mintha a papírba lettek volna nyomtatva, nem rá. A fenti írás miatt pedig elég nehezen lehetett elolvasni; de nagy nehezen kiolvastam a 2 szót:

„Folytatása következik”

Megfagyott a vér az ereimben. Ezerszer újraolvastam és próbáltam először elhitetni magammal, hogy ez véletlen, de mint annyiszor; most sem tudtam becsapni önmagam.  Végül inkább értelmezni próbáltam. Mi következik még? Álmok; ajándékok? Nem akartam többet se álmodni, se ilyesmi ajándékokat kapni. Egy rövid ideig elgondolkodtam rajta, hogy a rendőrséghez fordulok. Aztán elvetettem. Mit is mondhatnék nekik? Hogy betörtek és észrevétlen elvették a láncomat; de aztán mégis megvolt? Vagy, hogy Christian lelökött a tetőtől; de túléltem? Esetleg, hogy névtelen ajándékot kaptam valakitől? Még a végén ők is paranoiásnak hisznek, mint Nico és Nina pár napja. Nem. Nem omolhatok össze; mert ki kell derítem, hogy Christian  tényleg lelökött-e a tetőről. És hogy ha igen, akkor miért és én pedig hogy maradhattam életben.  A másik problémás dolog a legfrissebb álmom volt. A vörös herceg. Így neveztem el hazafelé jövet. Ő volt az első olyan, akit az álmom előtt még sosem láttam. ÉS mivel nem ismertem, ezért azt sem tudtam, hogy miért akart velem végezni. Ennek ellenére fel kellett készülnöm ellene. És belőle is ki kellett szednem mindent.

Lent megszólalt a csengő kizökkentve a gondolatmenetemből. Chad jött a ruhájáért és felajánlotta, hogy holnap elvisz a bálba, így nem kell puccosan vezetnem. Nagyon aranyos volt tőle, elfogadtam az ajánlatát. Ezzel az apró kedvességével valahogy enyhén megnyugtatta a megtépázott idegeimet. Miután elköszöntünk egymástól, tervezésbe kezdtem. Annyira belemerültem a dolgokba, hogy legközelebb az ébresztőm csengésére keltem fel délelőtt 10kor. Körülöttem az ágy tele volt szórva papírgalacsinokkal és volt egy 1 pontos tervem. Nem volt erőm folytatni. Elmentem futni, hátha ott valamit össze tudok hozni. Amikor hazaértem, letusoltam és ettem, majd nekiestem a tervezet befejezésének. Végül 3 pontban tudtam összefoglalni a lényeget.

1.) Elcsalni Christiant Nicotól

        - FONTOS: Nico ne fogjon gyanút!!!

        - ötlet: üzenetet adni Christiannek -> Hogyan?

2.) Kérdések:

        - tényleg lelökött-e a tetőről

        - ha igen, akkor hogyan élhetek

        - ha nem, akkor mi történt a tetőn

        - mit keresett az árvaházban

        - miért szórakozik velem

        - miért van itt egyáltalán és miért most jött

3.) fenyegetés:

        - hagyjon engem békén -> ne csináljon nekem programokat és ne

        merjen még egyszer hozzáérni

        - ne kövessen

        - ne hülyítse Nico-t mert ő nem ezt érdemli

        - nincs itt semmi keresnivalója, jobb lenne, ha eltűnne!!!

Végigolvasva a papírt, haragot és elszántságot éreztem. Beszárítottam a hajam és elkezdtem készülődni. Hatra kész volt a sminkem és már a ruha is rajtam volt. Úgy éreztem magam, mintha tényleg abban a korban teleportáltam volna. Patt segített megkötni a fűzőt. Ő is elámult a végeredményen. Kicsit meg is hatódott. A fennmaradó időben megírtam a cetlit. Egyszerűen fogalmaztam.

„Te. Én. Terasz. Most.”

Elégedett voltam magammal. Aztán megpillantottam az ékszerdobozomban a nyakláncot. Egy kicsit összetörtem. Nem tudtam, hogy felvegyem-e; vagy inkább ne. Végül félelemből és kis kíváncsiságból mégis felvettem. A gyöngyöt pedig átfűztem a kezemre. Késznek éreztem magam. A cetlit is sikerült elrejtenem a ruhámban. Először nevetségesnek találtam az ötletet, de a retikül lehetőségét elvetettem. Átvettem a kérdéseket még egyszer és kirúzsoztam a szám.

***

       

        Chad pont időben érkezett. Elképesztően jól nézett ki. Az autóúton Chad beszámolt Nina és Nico készülődéséről. Jókat derült; de én csak mosolyogtam; agyban nem voltam vele. Valahol a jövőben jártam. Ezredszerre is átfutottam a tervemet. Mire odaértünk, már egy kevés izgalmat is felfedeztem magamban. Úgy éreztem, mi érkeztünk utoljára. És valóban így is volt. A kastély parkolójában már alig volt hely. Lenyűgözött az épület. Voltam már bent kiskoromban; de nem emlékeztem, hogy ilyen hatalmas. Vagy 100 ablaka volt csak ezen az oldalon. A legfelső emeleten sötét volt; az alsó két szint viszont szikrázóan ragyogott. A kocsiban feltettünk a maszkjainkat és amint Chad udvariasan kinyitotta nekem az ajtót; kiszálltam. Elindultunk a bejárat felé és Chad újra elismételte, hogy gyönyörűen nézek ki. Ahogy beálltunk a sorba, viszonoztam a bókjait. Viszont mielőtt beértünk volna, eszembe jutott valami, ami csak rátett egy lapáttal az eddig felgyülemlett feszültség szintemre.

- Chad, táncolnunk is kell? – kérdeztem szinte suttogva.

- Persze. De biztos emlékszel rá; tavaly is ezt táncoltuk a záró bálon. A koreográfia megmaradt.

Huhh. Mintha egyáltalán tudnám, hogy mi volt egy éve. Reméltem, hogy amint elkezdődik a zene, majd eszembe fog jutni a dolog. Ugyanis nagyon is falábú vagyok.

        A bejáratnál két ajtónállónak öltözött gólya állt, egy fiú és egy lány; akik köszöntöttek minket és jó szórakozást kívántak. A hatalmas kapu túloldalán az igazgató állt; kövérkés testével eltakarva egy másik alakot. Az igazgató mindenkivel kezet rázott és láttam, hogy a másik férfi is így tesz. Amint odaértünk hozzájuk, megszólalni is elfelejtettem. Az idegen ugyan maszkot viselt, de nagyon azon keresztül is megrémített. Láthatólag vonzó és attraktív volt, közepesen hosszú vörös, zselézett hajával; zöldeskék szemeivel; vékony testalkatával és magasságával. Arisztokratikus vonásai ellenére halálra rémített. Nagyon hasonlított az álmomban megjelent fiúra. Pár napja még azt mondtam volna; „micsoda véletlen”; azonban most már tudtam, hogy vigyáznom kell vele. Az igazgató kezet rázott velünk, majd a maszkos férfira mutatott:

- Ő itt Alexander Hawson; a városalapítók leszármazottja.

- Örülök a találkozásnak – mondta udvariasan Chad és kezet fogott a férfival; majd arrébb lépett; helyet hagyva nekem.

- Örülök, hogy megismerhetem – mondtam én is, hasonló stílusban, mint Chad.

- Üdvözlöm – mondta, majd a kézfogást kézcsókba fordította és hozzátette: - Cassandra.

A feszültségszintem – ha ugyan még lehetséges volt – tovább emelkedett; a pupilláim kitágultak és nehezen vettem a levegőt egy pillanatra; majd hatalmat gyakoroltam a feltörő hisztéria és pánik felett. „Nem ezért jöttél elsősorban” –emlékeztettem magam; így mosolyogva pukedliztem egyet és sietve Chadbe kapaszkodtam. Rápillantottam az arcára és az igazgatóéra; végül Alexanderére. Mindhárman mosolyogtak; de amíg Chadé és a dirié csak egy bárgyú jóérzést keltő mosoly volt; addig Alexanderé ravasz volt és figyelmeztető. Emlékeztetett Christian hasonló mosolyára. Megborzongtam. Szerencsére a további kényelmetlenkedéstől megmentett a felcsendülő zene; amely a táncparkettre hívta a végzősöket. Biccentettünk, majd a többiek felé orientálódtunk. Nináék épp akkor hagyták ott az italpultot. Amikor megláttak minket, furcsán néztek ránk; főleg rám. Bátorítóan és békülékenyen elmosolyodtam és végigmértem őket. Mind-mind gyönyörű ruhákban voltak. Nina vörös selyemben; ami kiemelte sápadt karját és fekete haját. Nico kék düftinruhát viselt; ez neki is kiemelte a bronzos színét és zöldes szemszínét is. Brandon egy szürke zakót viselt; felső zsebében egy vörös rózsával. Christian hasonló szerelésben volt; csak ében feketében; ami harmonizált sötét hajszínével és a lelkével. Neki egy kék liliom lógott ki zakójából. Ő volt az egyetlen, aki visszamosolygott ugyan csak egy pillanatra, de kezdtem azt hinni, hogy Alexanderrel netán rokonok. Ugyanaz a ravasz, számító és mindemellett fenyegető mosoly volt. Hirtelen a hívózene elhalt és az igazgató szót kért.

- Örömmel köszöntöm a végzős évfolyamot és kísérőiket! Ezen alkalommal szeretném megnyitni a végzősök bálsorozatát! – itt hatásszünetet tartott; mire megtapsoltunk – A hagyományokhoz híven felkérném a végzősöket a nyitótánc bemutatására. És ne feledjétek, ma megválasztjuk a Bálkirályt és Bálkirálynőt, akik a bálsorozat házigazdái lesznek!

Megszólalt a keringőnk zenéje. A párok pillanatok alatt elfoglalták a jól betanult helyeiket. Ha nem lett volna velem Chad; azt sem tudtam volna, mit kell tenne. Azonban, amint elkezdtünk táncolni mindent tudtam. De nemcsak tudtam; minőségbeli változást fedeztem fel. És ez Chadnek is feltűnt. Láttam a megdöbbenést a szemében; hogy bizonyos taktusoknál nem lépek a lábára. Én is csodálkoztam és végre élveztem a táncot! A tánc végén megtapsoltuk egymást.

Chad hitetlenkedve szólalt meg.

- Hol tartottad eddig a tánctudásod?

Mosolyogtam. Nem tudtam válaszolni és csak megráztam a fejem. Másik zene csendült fel.

- Nem folytatjuk? – kérdeztem boldogan. Chad mosolyogva visszavezetett a parkettre. Teljesen lázba hozott az új képességem.

Képesség? Jajj ne… Majdnem megálltam a táncban, de megembereltem magam. Szinte oda sem kellett figyelnem a lépéseimre. Jó fél órája táncolhattunk már a különböző stílusú dalokra, amikor Alexandert pillantottam meg a táncparkett másik oldalán, ahogy felénk araszol.

Agyamban a FUSS szó suhant át. De nem akartam lebuktatni magam. Így próbáltam nem Alexanderre koncentrálni és csak tovább lépegetni mosolyogva Chaddel. Aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen. Kifogások keresésébe kezdtem.

- Felkérhetem a kisasszonyt? – kérdezte tényleg 18. századi beszédmodorban.

- Természetesen. – bólintott Chad. Nem látta a szememben a kétségbeesést.

A kifogáskeresésé pedig eredménytelenül zárult a fejemben. Jeges mosolyt lövelltem Alexander felé. Viccesnek találtam, hogy hasonló hatást vált ki belőlem, mint Christian. De megráztam a fejem és Chadet követtem a szememmel, aki azért kicsit letörten vándorolt vissza a többiekhez. Aztán már nem tudtam rá figyelni, mert amint a házigazda megfogta a kezem; a külvilág kizáródott. Szó szerint. Nem hallottam szinte a zenét sem, nem hogy a mellettünk táncolók csevejét. Kezdtem kapizsgálni, hogy Nico mit eszik Christianben.

- Mire gondolsz? – kérdezte Alexander halkan, de kacéran.

- Arra, hogy emlékeztetsz valakire.

- És kire? – kérdezett vissza.

- Nem hiszem, hogy ismernéd. – mondtam, bár élte a gyanúperrel, hogy valahonnan ismerik egymást. – Christian Hopenak hívják.

Merően a szemébe néztem; de semmit nem tudtam kiolvasni belőle. Csalódott voltam, de mintha az ő arcán is egy pillanatra cslódottság suhant volna át.

- Valóban nem ismerem – hazudta.

- És az én nevemet honnan tudtad? – kérdeztem, újra a szemébe nézve. Láttam, hogy valami megcsillan benne.

- Csak láttam a meghívottak névsorát; amikor a titkárnőm a címzést csinálta.

- Aha – bólintottam, bár egy szavát sem hittem el. – És miért nem láttalak soha a suliban? Nem lehetsz nálunk sokkal idősebb.

Elmosolyodott. Most szórakozottan.

- Európában tanultam kiskorom óta. Svájcban, majd később Olaszországban. Idén kezdtem az első évemet Oxfordban.

- Aha – újfent nem hittem neki. – És… - meg kellett tudnom, hogy miért akar megölni.

- Hogy miért vagyok mégis itthon? Apám betegeskedni kezdett és megkért; vegyem át a családi ügyek intézését, amíg jobban nem lesz.

- És te csak otthagytál csapot-papot és hazajöttél?

- Természetesen. Tudod, Cassandra; nálam a család az első és mindenekfelett álló.

Olyan furcsán ejtette a „Cassandra” szót.

Vége lett a zenének és mi is megálltunk; megtapsolva a zenekart.

- Köszönöm a táncot! – mondtam, mire meghajolt egy kicsit.

- Számomra volt megtiszteltetés! – mosolyodott egy, majd ellépett tőlem – Én köszönöm! Remélem, még összefutunk ez este folyamán.

Kénytelen voltam kijátszani egy kártyámat, hogy megtudjam: tényleg ő volt-e az álmom szereplője, vagy sem.

- Én is; de semmiképp sem a teraszon.

Talált. Az arca némiképp megváltozott.

- Miért, angyalom, mi bajod az erkéllyel?

- Veszélyes hely az! Könnyen ki lehet esni!

Annyira közel vagyok. Mindjárt kibújik a szög a zsákból. – gondoltam.

- Cassie! – hallottam meg bársony hangú gyilkosomat nem messze tőlem. A pillanat Alexanderrel elillant. Félig Christian felé fordultam.

- Micsoda meglepetés! – mondtam cinikusan – Előre kiterveltétek?

- Miről beszélsz? – kérdezte Christian

- Ugyan már! Nem tudom, mit akartok, de rosszul hazudtok!

- Alexander! – szólalt meg egy lány az említett mögött – Jelenésed van!

Ő bólintott és elindult tőlem olvashatatlan tekintettel és ábrázattal. Majdnem utána kiáltottam, de megálltam. Dühösen fújtattam egyet. Hirtelen Christian magához húzott és akaratom ellenére táncolni kezdett velem. Itt volt a lehetőség!

- A lányok irigyek rád! – mondta csibészes mosolya kíséretében; mielőtt megszólalhattam volna – Megpukkadnak a méregtől, hogy te vagy a legszebb. A fiúk meg! Mindegyik téged akar! Hallgasd csak! – egy pillanatra a jobb fülemhez ért a mutatóujjával, mire megsüketültem. Legalábbis először azt hittem. De csak a háttérzaj szűrődött ki, mint az előbb Alexander érintése nyomán, csak most a magánbeszélgetéseket is hallottam.

„Láttad a ruháját? „– kérdezte az egyik kémiára járó csoporttársam egy másik lánytól.

„Igen. Szép. De vajon honnan szerezte be ilyen gyorsan? Biztos a házigazdával is kavar. Láttad, hogy az előbb együtt táncoltak?” – válaszolta egy másik lány.

Aztán két fiú beszélgetésébe nyertem bepillantást.

„Cassie gyönyörű, mint mindig!”

„Igazad van, haver; úgy lennék most az új srác helyében!”

Végül a barátaim diskurzusát csíptem el.

„Nem hiszem el, hogy most is így kell pompáznia!” – ez Nico volt.

„Méhkirálynő” – kontrázott rá Nina és felhajtotta a diétás kóláját.

„Nem értem, mi bajotok van!” – kelt védelmemre Chad.

„Öreg, téged is az ujjai köré csavart.” – mondta Brandon.

„ Csak szállna le Chris-ről! Azért nem lehet minden az övé! Ó basszus, most is együtt táncolnak!” – nyögte Nico

Az utolsó mondatnál Christian arca egy pillanatra megváltozott és megint visszatért a ravaszdi rókához. De mielőtt bármit kérdezhettem volna, az igazgató szót kért.

- Kedves végzősök! Elérkezett a bálkirály és bálkirálynő választás! Idén az átadó pedig kedves házigazdánk lesz! Köszöntsétek nagy tapssal Alexander Hawsont!

A pódium felé fordultam és mélyen érzékeltem, hogy Christian eltűnik mellőlem. Majd felrobbantam a dühtől, hogy elszalasztottam a lehetőséget. Közben Alexander felsétált a színpadra – arcán még mindig viselve a maszkot – mire az összes bálozó tapsviharban tört ki. Hirtelen bevillant valami az álmaimból és gyorsan körbenéztem a mellettem álló társaimon. Megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy semmit jelét nem látom annak a szinte már hipnotizált, bábokra emlékeztető társaságnak.

- Akkor nem is húnám az időt sokáig! A 2011-es bálkirálynő Cassandra Hill!

Csak akkor figyeltem fel, amikor beállt a csönd a nevem után. Minden szem rám szegeződött én pedig amint felfogtam Alexander mondatának tartalmát; elindultam felé. A színpadon Alexander a fejemre tette a koronát én pedig villámló pillantást vetettem rá; miközben a közönség felé konzerv mosolyt villantottam.

- A bálkirály pedig Brandon Scott! - kiáltotta boldogan Alexander.

Brandon legalább annyira meglepődött, mint én. Ám amikor elsétált mellettem, halkan hozzám szólt: - Engem nem fogsz megvezetni!”

Nem hittem a fülemnek. Brandon is ellenem volt immár. Miközben az ő fejére is felkerült a korona, nekem eszembe jutott egy ötlet és magamhoz ragadtam a mikrofont. Mindenki elcsöndesedett és várták a köszönetnyilvánításomat.

- Nem köszönőbeszédet mondanék, hanem csak egy bejelentésem lenne. Nekem nincs szükségem erre! – mondta és levettem a fejemről a koronát. Először mindenki mosolygott; de hirtelen súlyos csönd telepedett a nézőközönségemre. – Szeretnék lemondani erről a lehetőségről Nina Reed javára. – A döbbenet egy pár pillanatig még kézzelfogható volt; de itt-ott halk susorgást hallottam. Ilyen még nem volt a suli történetében; így az igazgató is kicsit meglepetten meredt rám; de mikor felvettem a szemkontaktust, elmosolyodott és elvette a felé nyújtott koronát és a mikrofont.

- Akkor kérem Ms. Reedet a színpadra! – mondta nevetve.

A reflektor pár pillanatig pásztázva kereste Ninát, majd mikor megtalálta követte végig a pódiumig. Ott gyorsan nyomtam egy puszit az arcára és sietve távoztam. Hallottam, hogy pár ember tapsol; köztük Alexander a színpadon és Christian Nico mellett. Elindultam feléjük. Chad hozzám lépett és megölelt. Nico elfintorodott és valami ehhez hasonlót morogott az orra alatt: „A királynő kegyet gyakorol!”  Nekem azonban mást mondott: - Megdöbbentettél Cassie; olyan kedves vagy!

Egy pillanatig egymás szemébe meredtünk. majd megszólaltam:

- Köszönöm Nico! És most, ha megbocsájtotok!

Elmentem Christian mellett és kézbesítettem az üzenetemet. Pont a zakója zsebébe csúsztattam, miközben megérintettem a kezét. Pár lépéssel átvágtam a termen és kiléptem a teraszra. Kint kezdett hideg lenni; de valahogy nem éreztem, Forrt bennem az indulat, a düh, a méreg. Megint egy halom kérdés futott át a fejemen. Mi okozta a barátaim ellenszenvét? Chad miért maradt mégis velem? Vajon félnem kell Alexandertől?

Elgondolkodtam és a távolba meredtem. Majdnem felsikoltottam, amikor valaki hozzámért a hideg kezével. Az adrenalin löketnek köszönhetően megragadtam a karját, megfordultam és már majdnem kicsavartam a kezét, amikor eljutott a tudatomig, hogy Alexander az. Hirtelen elengedtem és lesütöttem a szemem. Mintha az álmom a viszályára változott volna.

- Valóban veszélyes a terasz! – nevette el magát kurtán. Én nem tudtam vele nevetni. – Te magad vagy a veszély, angyalom!

Mímelve elmosolyodtam. Ő folytatta:

- Nagyon nemes cselekedetet tettél ma! Mindig ekkora volt a szereteted a barátaid felé?

Nem válaszoltam.

- Cassie! Jól vagy? – kérdezte, megemelve a fejemet az államnál fogva.

Pislogtam. Megint kizáródott minden, amint megérintett.

- Igen, perszem csak frusztrálnak bizonyos emberek

- Bántottak? – kérdezte védelmező stílusban.

- Nem, dehogyis!

- Biztos? Ijedtnek tűnsz! – mondta és megfogta a kezem.

Le akartam rázni, de nem hagyta. Kénytelen voltam szemkontaktusba lépni. Majdnem elmerültem a tengerzöld szemeiben és kezdtem hinni, hogy rosszul álmodtam meg a dolgokat, amikor hirtelen elengedett és megszólalt.

- Hozok valamit inni!

Bólintottam. És örültem neki, hogy nem jutottam mélyebbre vele. Újra a kert felé fordultam és elgondolkodtam, hogy mit éreztem az előbb. Ugyanis amikor belenéztem a szemeibe; mintha láttam volna felvillanni egy képet. Rólam. Próbáltam visszahozni a képet, de alig ment.

Alex – most tanulva az előzőekből – most nem érintett meg, csak lerakta elém a poharakat a párkányra.  Ránéztem és most direkt felvettem a szemkontaktust. Próbáltam újra a lelkébe látni, de így nem ment; szóval megragadtam a kezét. Egy kép villant fel egy pillanatra. Ő meg én csókolóztunk. Elmosolyodtam és már tudtam, hogy az álmom csalfa volt. Ez a fiú itt előttem nem akar megölni. Csak tiszta és pozitív érzelmeket táplál. Hát miért ne lépjek én is? Számomra is szimpatikus volt már az álmomban is; így megcsókoltam. Ő belemosolygott a csókba, majd mikor zihálva eltávolodtam tőle, ismerősen kacér mosollyal megszólalt:

- Már a Bloody Mary óta vágyom erre!

CHRISTIAN!!!!

Olyan gyorsan történt ezután minden.

Egyszerre csattant egy pofon és kiáltott fel valaki mellettem.

Nico. Nyomában Alexanderrel, akinek a mosolya megrémített. Éreztem, hogy egyre több ember áll meg és figyeli a kibontakozó hisztériát.

- Christian levette a maszkját és megdöbbentséget mímelve Nicora nézett, majd rám.

- Jesszus édes itt a sötétben azt hittem, hogy te vagy az! – egy másodpercig sem dőltem be neki, Nicoval ellentétben, aki Christianhoz fordult.

- Értem édes, meg is bocsájtok. Neked viszont nem! – nézett rám villogó szemekkel. – Utoljára mondom neked, Christian az én pasim és szállj le róla! Mégis mit képzelsz, ki vagy?

Bennem is felment a pumpa.

- Hát nem egy hiszékeny liba, aki mindent bevesz, amit a pasija hazudik neki.

Ekkor csattant még egy pofon. Csak most Christian helyett az én arcom lett vörös. Épp vissza akartam ütni, amikor Alexander lefogott; Chrsitian pedig ügyes mozdulatokkal maga felé fordította Nicot. Aztán még egy éles sikolyt hallottunk. Hirtelen mindenki a terem felé fordult. Felismertem a sikítást. NINA! Elindultam futva befelé, de Nico gyorsabb volt és meglökött; amitől majdnem hanyatt estem; de végül megkapaszkodtam valakiben Közben az emberek besiettek mellettem én pedig felnéztem arra, aki elkapott. Undorral téptem ki a kezem Christian szorításából.

- Én nyertem! – mondta fenyeget mosollyal – Nem kell megköszönnöd, gratis volt.

- Utállak! – sziszegtem az arcába; majd sietve elindultam a terasz nagy kőlépcsőjén a kertbe. Siettem. Nem az autók felé indultam, hanem be az erdőbe. Tudtam egy gyalogutat amivel egészen közel köthettem volna ki a házunkhoz. Sietve léptem; a hátam mögött akartam hagyni ezt a katasztrófát. Rosszabb volt, mint ahogy megálmodtam. Hogyan nem ismertem fel Christian-t? Sóhajtottam Belefáradtam az egészbe. Le akartam lépni. De aztán Mattre és Pattre gondoltam, meg Chadre. Ők sokat tettek értem. Nem hagyhatom őket csak úgy magukra. De nem is tudnám elviselni Christiant mindennap. Nem tudtam a megoldást. Már jó 10 perce gyalogoltam és kezdtem egyre jobban eltávolodni a fényektől. Megálltam egy pillanatra és hallgattam az erdő csendjét és éjszakai lakóit. Egy bagoly huhogott pár méterre tőlem balra. Vettem egy mély levegőt. Olyan jó érzés volt, ahogy beáramlott a hideg, tiszta oxigén a tüdőmbe. A Ms. Harris-szel eltöltött délután jutott eszembe. Talán most sikerül valamit előkaparni Christian ellen – gondoltam. Lehunytam a szemem és elkezdtem lassan lélegezni. Visszaemlékeztem az utolsó eltüntetett álom utáni reggelre és az érzéseimre. Megvolt az érzés és onnan léptem vissza az álomba. Majdnem felsikítottam, amikor egy komoly gyanú ébredt bennem. Hihetetlennek tűnt az egész. Bár magamból és Mr. Harris-ből kiindulva igenis hihető.

Valami megreccsent mögöttem. Megijedtem és futásnak eredtem. Hallottam, hogy üldöznek. Mint egy vadállatot. Egy vámpír számára feltehetőleg én vagyok a vad. És nem tévedtem. Hallottam az emberi beszédre is emlékeztető hörgést magam mögött. Hátranéztem. Aztán valami keménynek ütköztem és szétszakítva a ruhámat elterültem a földön. Abban a pillanatban vetődött rám a támadóm merőn fogvatartott világító tengerszínű szemével és egy ezredmásodpercig úgy tűnt, itt véget ér az életem; de aztán valami megváltozott. Villámgyorsan eltűnt felőlem; én pedig azon nyomban elájultam.

Chapter V.

Chapter V.

Meglepetések

Egész éjjel képtelen voltam aludni, csak hüppögtem. Kisírtam az összes könnyet a szervezetemből. Patt reggel benézett, de amikor megpillantott, szótlanul sarkon fordult és halottam, ahogy a sulit hívja, hogy megbetegedtem és nem megyek be. Megkönnyebbültem. Képtelen lettem volna bemenni. És nem is akartam nagyon találkozni bizonyos személyekkel. Túlságosan fájt. De ahogy múlt a nap a fájdalom helyét átvette valami más érzés, amit eddig még sosem éreztem. Magányosság. Senkinek nem tudtam elmondani, hogy mi történt tegnap, mert én is alig fogtam fel bizonyos részleteit. Patt délben elköszönt, mert muszáj volt bemenni a galériába, Matt meg nem volt itthon. De emellett egyetlen egy barátom sem hívott. Aztán ahogy a barátaimról elmélkedtem, akaratlanul is Christianra gondoltam, meg arra, hogy amióta belépett az életembe, csak minden összezavarodott körülöttem. Bár lehet, hogy csak én képzelek bele sokat, de szerintem tönkre akar tenni. Felírtam egy képzeletbeli listára, hogy erről is beszélnem kell Ms. Harris- szel. Időközben sikerült lemennem ennivalóért, és alig értem vissza a szobámba, hallottam, hogy Patt köszön a hallban. Szerettem ezt a különlegességét a szobámnak, hogy ha valaki a konyhában vagy a hallban beszélt, az felhallatszott. De most ez az érdekesség sem tudott jobb kedvre deríteni. Úgy éreztem, mintha minden életenergiát kiszívtak volna belőlem. Csak visszaköszöntem, majd bezuhantam az ágyamba. Megint próbáltam aludni, sikertelenül. végül megadva magam, felhúztam a redőnyt. Szembesültem vele, hogy október ellenére elég szépen sütött a nap. A tegnapi viharnak már nyoma sem volt. Aztán felhangzott egy ismerős kopogás. Patt volt az.

- Chad van itt – mondta olyan hangon, mint aki megpróbál felvidítani. – Bejöhet?

Ránéztem, majd magamra. Majd újra rá és újra magamra. Nem tudtam dönteni. De végül Chad megjelenése és az ezzel egyidőben bennem feltörő érzések döntöttek.

- Fel tudod tartani 5 percig? – kérdeztem rekedten Patt-től.

- Persze. – bólintott, majd sietve becsukta az ajtót.

Nehezen felálltam és a szekrényemhez léptem. Előkaptam valami melegítőruhát, amit anno teniszhez használtam. Tenisz. Azt is elvesztettem. Christian számlája újabb taggal bővült. Bementem a fürdőbe és felmértem az állapotomat. Fürdésre nem volt időm, mert nem akartam Chadet megváratni, így csak arcot mostam jó forró vízzel, ellensúlyozandó a szemem püffedségét és a vörös karikákat. Mosolyt próbáltam magamra erőltetni, de a tükörképem borzalmas volt. Mielőtt teljes elkeseredésemben hisztériázni kezdtem volna, vettem egy mély levegőt és lementem a nappaliba. Chad a kanapén ült és Pattel beszélgetett. Nem volt feszült; valójában Chad soha nem érezte kényelmetlenül magát. Még akkor sem, amikor kellett volna.

- Szia. – köszöntem halkan, halkabban, mint szerettem volna, de így is meghallotta, felnézett rám és elmosolyodott. Aztán döbbenet kicsit visszavett a mosolyból, de uralkodott magán. Ha nem figyeltem volna rá annyira, észre sem vettem volna.

- Szia! – köszönt ő is. Ekkor Patt bólintott. Úgy tűnik elég volt annyit látnia, hogy képes vagyok megszólalni és megmozdulni, így hirtelen „Dolga lett a festőszobában” és lelépett.

- Felmegyünk? – kérdeztem még mindig rekedten és próbáltam valami érzelmet vinni a mondatba az összetörtségen kívül.

Chad bólintott és követett a szobámba. Ott hellyel kínáltam, én meg lehuppantam az ágyamra.

- Szóval… - kezdtem valójában csak azért, mert el akartam kerülni a kínos csöndet, és úgy vettem észre, hogy ő sem tud megszólalni, de hirtelen hadarásba kezdett.

- Cassie, én csak azért jöttem, mert nem voltál suliban és nem vetted föl a telefonod és én meg nem tudtam, hogy mi van veled… És ez aggasztott. – fejezte be hirtelen.

- Oh. – nem tudtam mást mondani. Egyrészt megdöbbentett, másrészt valami megroppant és megtört legbelül, de nem rossz értelemben. Inkább kezdtek a tegnap éjjel megfagyott és jégpáncéllá keményedett részeim felengedni, és, még ha a folyamat végét nem is láttam, jó volt érzékelni egy csipetnyi boldogságot. – Jó. – tettem hozzá ismét alig hallhatóan és lehajtottam a fejem.

Igazából semmi kedvem nem volt beavatni Chadet a tegnap történtekbe; sőt nem akartam, hogy bárki is tudomást szerezzen az általam elnevezett „spirituális képességeimmel”. Azonban hazudni sem szerettem volna az egyetlen barátomnak, akit tényleg érdekeltem; így az igazság egy kicsi és tömörített szeletét meséltem el neki.

- Tudod, a tegnapi nap eléggé sokkoló volt a számomra. A biológia házim miatt el kellett mennem az árvaházba; adatokat gyűjteni a szüleimről. – felnéztem Chadre. Tátott szájjal bámult rám, és látszott rajta, hogy várja a folytatást. – Ez az egész pedig kicsit megviselt. Olvasni róluk, magamról és sajnos elég keveset tudtam meg így is, de az egész nagyon felzaklatott. Pláne, hogy megtudtam, hogy csak az anyukám halt meg. Az apám él.

„- Uramisten” – hallottam meg a suttogást Chadből feltörni. Automatikusan átült az ágyamra és átölelt.

- Annyira sajnálom! – suttogta.

Hirtelen feltört bennem egy megfogalmazhatatlan érzés, amelyet eddig nem ismertem.

- Olyan rossz, hogy nem is kíváncsi rám! Azt hiszem, hiányzik. Bár még sosem láttam. – mondtam összegezve az érzéseimet halkan, könnyek nélkül. Megdöbbenten észleltem, hogy tényleg így érzek és nincs a vallomásomban semmilyen színjátszás.

- Ó! – mondta halkan és megsimogatta a hátamat, majd elengedett, de két kézzel fogta a vállaimat, mintha bármelyik pillanatban darabjaimra hullhattam volna. Meghatott, hogy ő itt van nekem.

- Na,  - szólalt meg egy kis csend után. – Mit szólnál, ha elmennénk valahova? Ugyan a tengerparthoz kicsit már hideg van, de még arra is rá lehet engem venni. – mondta, majd gyorsan hozzátette: - Természetesen, mint két barát.

Ránéztem és elcsodálkoztam; illetve azt hiszem, legbelül csodálni kezdtem. Ugyanis Chad mindig kínosan nagy odafigyeléssel kerülte a kettőnk ügyét; most azonban kerek perec kimondta, hogy hányadán állunk. Én viszont nem tudtam annyira egyszerűen elfelejteni a tegnapi napot. A döntésképtelenségem feltűnhetett neki, mert folytatta.

- Cassie! Cassie! – nyaggatott kedvesen – Segíteni szeretnék neked! Te vagy az a barátom, akiben mindig bízhattam, és aki mindig megvigasztalt, ha kellett.

Egy hét után újra mosolyogtam. Ha nem is nevettem, de elmosolyodtam. Büszkeséggel töltöttek el Chad igaz szavai. És ez rádöbbentett valamire. El kellett felejtenem mindent, ami Christiannal kapcsolatos; mert ő csak szomorúságot és fájdalmat okozott nekem, de mellette itt voltak az olyan barátaim, mint Chad, akik nem akartak nekem rosszat, sőt! Másrészt pedig felerősödött bennem a küzdelmi ösztön. Nem hagyhattam, hogy egy jött-ment ember beleszóljon az életembe. Felül kellett kerekednem rajta és figyelmen kívül kellett hagynom még a létezését is. Bólintottam, mire Chad is elmosolyodott és felpattant az ágyról.

- Hazarohanok a kocsiért; addig át tudsz öltözni. Kitalálok – köszönt el mosolyogva.

Megint sikerült mosolyt csalnia az arcomra. Nem elég, hogy kihúzott az örvényből, ami készült elnyelni engem, még udvarias is volt mellette. Amint becsukódott mögötte az ajtó berohantam a fürdőbe. Tudtam, hogy ugyan Chadnek bő negyed órára lesz szüksége, de ahogy felmértem a külsőmet az előbb, csodálkoztam, hogy egyáltalán Chad megismert. Gyorsan letusoltam és felkötöttem a hajamat. A szekrényből egy egyszerű, szűkített fekete pólót és egy világos farmert rángattam elő. Felraktam egy leheletnyi sminket, majd apró fülbevalókat tettem be; végül felkaptam egy övtáskát és beledobáltam az oldaltáskámból a pénztárcámat, egy jegyzettömböt meg egy tollat. Mikor a telefonomat kezdtem kutatni, a kezembe akadt egy apró fekete doboz. Amint megláttam, furcsa érzések keltettek hatalmukba. Leültem az ágyam szélére és óvatosan kibontottam. Egy arany nyaklánc volt benne egy medállal. Amint kibontottam, kiesett belőle egy törtfehér papír, rajta az alábbi, arannyal nyomtatott üzenettel az egyik oldalán:

Kérlek, vedd ezt föl szombaton a kedvemért!

A másik oldal üres volt, se aláírás, se monogram, semmi. Csodálkozva meredtem a papírra és letettem magam mellé. Kivettem a láncot és megvizsgáltam. Maga a lánc nem tűnt erősnek, viszont a medál nagy volt és nagyon réginek tűnt. Azt láttam, hogy van rajta valami minta, vagy kép, de először nem sokat láttam belőle, mert koszosnak tűnt. Az ujjaimmal óvatosan megdörzsöltem, mire világosabb lett, de aztán újra elsötétült, mintha a hőre reagálna. A markomba fogtam és pár pillanatig úgy tartottam; majd elengedtem és végre megpillantottam egy apró angyalszerű lányt rajta. Csak a körvonalait láttam, mert hirtelen újra eltűnt, de ki tudtam venni a hosszú haját, a szárnyait és a térdéig érő ruháját. Meredten bámultam magam elé, a kezemben forgatva a medált; amikor meghallottam egy autót dudálni a ház előtt. Felpattantam és az ablakhoz léptem. Chad volt az. Intettem neki, majd visszaléptem az ágyhoz, beraktam a medált a dobozába és az éjjeliszekrényem fiókjába süllyesztettem. Kikotortam a telefonomat, majd lerohantam a lépcsőn. Beköszöntem Pattnek, aki épp a vacsorát csinálta és megígértem neki, hogy nem maradok el sokáig. Chad az autónak nekidőlve állt. Halványan elmosolyodott.

- Öröm látni, hogy nem gubóztál be teljesen! – mondta nevetve. –Kisasszony! – tette hozzá, amikor kinyitotta az ajtót, majd megvárta, amíg beülök és becsukta az ajtót és sietve beült a volán mögé.

- Nah, eldöntötted már hogy mit csináljunk? – kérdezte fülig érő szájjal.

Bólintottam.

- Jelmezkölcsönzés! – adtam ki a parancsot, de ő megrázta a fejét.

- Nem túl jó ötlet. A ruhák legtöbbjét már kikölcsönözték.

- Mi?? Csak nem választották ki a „Tarzan és Jane” kosztümöt!

Chad tágra nyílt szemekkel bámult rám.

- Te láttad egyáltalán a meghívót?

Megráztam a fejem. A korábbi betegeskedések miatt kiestem a Diáktanácsból.

- Jobb lenne, ha vetné rá egy pillantást. – mondta, miközben gyújtást adott. – Ott van a kesztyűtartóban.

Kibogarásztam a meghívót a sok papír közül. Egy keménypapírból készült borítékban volt, ami törtfehér volt. Kinyitottam és kihúztam belőle az azonos anyagból készült meghívókártyát. Nyomtatott szöveg volt rajta:

„ Tisztelt Chad Wood,

Ezúton meghívom Önt a végzősöknek tartandó bálsorozat első

estélyére, az Őszi Maszkabálra, amelyet idén, iskolánk 200. fennállásának alkalmából - a szokottaktól eltérően –

a Hawnson család felajánlásának köszönhetően a Silversphere kastélyban tartunk /Nimalland, Eagleville, Silversphere, 35/, 2008, október 25-én 17 órai kezdettel.

Megjelenés az alapítás idejéhez hű /18. sz-i/ öltözetben, álarccal, kísérővel.

Oliver Smith -igh.

Alexander Hawnson – a helyszín felajánlója”

Nagyokat pislogtam.

- Ezt mikor kaptad? – kérdeztem

- Csak ma kaptuk. Kicsit későn szóltak szerintem – mondta gúnyosan – Mintha azt várnák, hogy mindenkinek a szekrényében lóg egy korhű ruha. Ráadásul szombatig csak 2 nap van.

- Megoldhatatlan – vágtam közbe – Szerintem ne menjünk – ajánlottam.

- A-a – mondta – A diri kötelezővé tette, miután negatív visszhangja volt annak, hogy korhűen kell megjelenni és persze álarcban.

Elképzeltem a jelenetet, ahogy az igazgató összehívatja a végzősöket és közli velük, öblös hangján ezt az újabb nagyszerű ötletet. Eddig az őszi bálokat a suliban tartották és nem zavartatták magukat a hagyományőrzéssel kapcsolatban, sőt; csak jelmezben lehetett belépni.

- Mire ez a nagy változás? – hangosítottam ki gondolataimat Chadnek, mire ő vállat vont.

- Ilyen kedvük volt. De ki ez a Alexander Hawnson? Sosem hallottam még róla.

Megráztam a fejem. A név egyszerre volt ismerős és ismeretlen.

- Valamiért olyan…

- Megérkeztünk – vágott közbe.

- Ez komoly? – kérdeztem döbbenten meredve az előttünk álló épületre.

- Igen – mosolygott – Képzeld, ez is Hawnson-éké. Miután megláttam a meghívót, rákerestem, hogy van-e valami hagyományőrző hely, ahol esetleg lenne lehetőség ruhát szerezni.

- De ez… - elhallgattam és megvárta, amíg Chad is megvilágosodik.

- Ez? – kérdezett vissza, mire sóhajtottam.

- Az árvaházam.

Chad döbbenten nézett rám.

- Cassie, fogalmam sem volt róla! – kezdett magyarázkodásba, mire leintettem.

- Nincs semmi baj – mondta és tényleg így voltam vele. – Nem a hellyel van bajom, csak az apámmal – füllentettem.

Kinyitottam az ajtót és sietős léptekkel elindultam, Chad követett. Megint egyszerűen jutottunk be. „Mintha a portás csak dísznek lenne” – gondoltam. És ez is egy újabb csepp volt az elég gyorsan megtelő poharamban. Amikor a kinyitottam a titkárság ajtaját, szinte már lángoltam. Szerencsére a titkárnő nem volt bent, így nem hoztam rá a frászt. Majdnem az igazgatói ajtón is besuhantam, amikor eszembe jutott Chad, aki próbálta velem tartani a lépést. Felé fordultam. Tudtam, hogy nem avathatom be bizonyos dolgokba, de muszáj volt azonnal kérdőre vonnom Ms. Harrist, arról, hogy miért nem mondta el nekem, hogy miért pont ma kell visszajönnöm. Nagy levegőt vettem, mielőtt elkezdtem volna, hogy ne Chaden töltsem ki dühömet, de így is kicsit mérgesebbre sikerült, mint szerettem volna:

- Tudnál várni egy pillanatot? – kérdeztem, mire bűnbánó arccal biccentett. Sajnáltam, hogy rosszul érzi magát, amikor nem kéne.

Újabb levegőt vettem és szinte betörtem az ajtót.

- Á, Cassandra – szólított meg a nekem háttal ülő Ms. Harris.

Már meg sem döbbentem.

- Miért nem mondta el? – kérdeztem ingerülten, mire megfordult a székkel és összehúzott szemekkel nézett rám.

- Minek mondtam volna el, ha az egyetlen kérésemet sem hajtottad végre?

Elvörösödtem.  Igaza volt. A mérgem egy pillanat alatt elszállt.

- Elnézést – mondtam lehajtott fejjel.

- Megértelek – válaszolt a helyzethez képest vidámabban. – Egész jól reagáltál rá. Láttam nálad gyengébbeket is. De később még dolgozunk ezen – mosolyodott el. – Most viszont mintha valami egész másról lenne szó. Beengedhetnénk a barátodat?

Bólintottam és behívtam Chadet. Miután ő is bemutatkozott és elmondta, hogy miért jöttünk – amit ugyan Mr. Harris feltehetőleg már tegnap tudott – a rendfőnöknő elkísért minket egy kiállítószobába; ami az épület másik szárnyában volt. Bent a város alapításától kezdve mindenféle történelmi eseményt bemutattak. Vitrinekben voltak régi pénzektől kezdve iratokon át minden; láttam pár ruhát is, amelyek gyönyörűek voltak. Azonban nem itt álltunk meg, hanem átvágtunk a termen és egy hatalmas raktárban kötöttünk ki. Ott 3 hatalmas szekrény várt minket tele ruhákkal.

- A ruhák mind-mind újak – kezdte Ms. Harris, amikor egy pár perce már bámultuk Chad-del a szekrénysorokat – de régi képek és tervek alapján készültek; egyediek, a nővérek és elítéltek varrták.

Chad-del továbbra is csöndben álltunk. Nem tudtuk, befejezte-e.

- Neked ezt ajánlom – mondta Ms. Harris, és elővett egy sötétbarna hosszú kabátot; fehér, magasan záródó inget; egy a kabáttal megegyező színű nadrágot és fekete lakkcipőt.

Chad megfogta az egész ruhászacskó köteget és Ms. Harrist követve elindult egy öltözőszoba felé. Amint az igazgatónő visszaért egy újabb marcangoló kérdést tettem fel:

- Kik Hawson-ék?

- Az alapítói többek között az árvaháznak, az iskolának, a korháznak; illetve a Belmontre felhőkarcolók tervezője az egyik ma is élő tag. Komolyan nem hallottál még rólunk? Nincs olyan hely, amiben ne lennének megemlítve.

Közben kotorászott a szekrényben és elővett egy gyönyörű ruhát és a kezembe nyomta a hozzáillő cipőkkel együtt.

- A fűzőt szerintem most ne próbáld fel hozzá.

Nem nagyon figyeltem a ruhára; jobban érdekelt ez a „titkos” család, de bólintottam; aztán folytattam a kérdezést.

- De én még sosem hallottam ez a nevet ezelőtt.

- Természetesen. Ezt a nevet csak az árvaház viseli. Korábban a korháznak is Hawson volt a neve, de úgy 10-20 éve a Hope nevet kapta

HOPE. Ez a név viszont ismerősen csengett.

- A többi cég viszont csak a Hawson család kezében van. Ilyen szempontból visszahúzódóak, de ha ünnepségekről van szó; akkor mindenből a legjobb, leghatalmasabb, legpuccosabb dolgokat halmozzák fel és végtelenül figyelnek a családi hagyományokra.

- Szóval visszafogott arisztokraták – morogtam, mire Ms. Harris elmosolyodott, majd az ajtó felé intett, ahol egy pillanattal később Chad jelent meg, szintén mosolyogva.

- Sosem örültem még ennyire ruhának, azt hiszem – mondta félszegen.

Hangos nevetésben törtem ki a vallomása hallatán. Valóban jól állt neki a ez az ünnepi megjelenés.

- Tudtam, hogy ez lesz a megfelelő – mosolyodott el Ms. Harris – Gyere Chad, válasszunk neked maszkot és hagyjuk Cassandrát próbálni. – mondta, majd Chad udvariasan kinyújtott karjába kapaszkodott és a raktár másik végébe sétáltak. Én beléptem a sebtében kinevezett öltözőszobába és gyorsan levetkőztem; majd még mindig Hawson – ékon elmélkedve óvatosan beleléptem a ruhába. Elmosolyodtam a cipzártól, ami annyira nem illett a ruha stílusához. Belebújtam a cipőbe is és kiléptem a raktárba. Addigra Chad és Ms. Harris is visszaért. Chad nyitott szájjal bámult rám; Ms. Harris pedig csak mosolygott és kinyitotta az egyik szekrény ajtaját, amibe belülről egy tükör volt szerelve. Amint megpillantottam magam, elállt a szavam. Legalább még háromszor kellett pislognom, hogy elhiggyem, nem valami festményt nézek. A szoknyába bele volt varrva az abroncs; a felső szoknya aranybarna volt, kézzel varrott mintákkal. Felette egy zöld felsőszoknya, ami nem teljes szoknya volt, oldalt indult és csak hátul futott végig a hasamnál egy kendőként végződve. A felső részen is folytatódott az aranybarna anyag a mintával együtt; a vállamnál pedig megint előjött a zöld anyag egy kis szatén vajszínű anyaggal keveredve, ami rajtam tartotta a ruhát, révén nem volt pántja. Már el is képzeltem, hogy begöndörítem hozzá a hajam és milyen vadítóan szép sminket teszek még fel hozzá. Még órákig tudtam volna gyönyörködni magamban, de Ms. Harris nem hagyta.

- Cassie, választottam neked is egy maszkot, remélem, megfelel. Most viszont öltözzetek vissza; mert kezd későre járni és ha jól gondolom, holnap még van iskola.

Sietve visszaöltöztünk és elköszöntünk; megbeszélve, hogy másnap eljövök a ruhákért.

A kocsiban mindketten csak mosolyogtunk. Chad végre nem érzett bűntudatot és éreztem rajta, hogy kezdi érdekelni egy kicsit ez a bál. Otthon csak Patt volt, aki örömmel nyugtázta, hogy mosollyal jöttem haza. Az örömöm és a bál miatti izgatottságom újfent csak addig tartott, amíg el nem aludtam. Újabb lidérces álmaim voltak. Az első nagyon valósnak tűnt. Egy fiatal férfit láttam, amint egy hálószobában áll. Ismerős volt az arca, de amikor jobban rátekintettem volna; hirtelen egy maszk került az arcára. De csak az arca felét fedte le, a szája kilátszott és mosolyra görbült. Ahogy jobban körülnéztem, rádöbbentem, hogy a saját szobámban állok!!! Aztán a  férfi; mintha rajtakapták volna, lerakott valamit az éjjeliszekrényemre és aztán…

Fényes teremben találtam magam. A bál. De tudtam, hogy álmodom, mert több százan voltak. Hirtelen a teraszon találtam magam egy magas, vöröses-barna hajú huszonéves, maszkos fiú társaságában; aki mosolygott, majd megcsókolt. Aztán egyszerre köhögni kezdett. Mindenki felénk fordult. Azt hittem, ott helyben meghal a fiú és elkezdtek kiabálni. De a többiek nem is figyeltek rám. Az arcukra néztem és rá is jöttem miért. Mindegyikükön azonos maszk volt. De nem csak az arcuk felső részét fedte, hanem az egész arcukat és a maszk színe pedig rózsaszínű volt. Mintha próbababák néztek volna rám, arcukon eltorzult, nem emberi mosollyal. Lenéztem a fiúra, aki alig kapott levegőt. Majd hirtelen ördögien elmosolyodott és ledobta a maszkját. Elkapta a derekamat és egy másodperc töredéke alatt áthajított a terasz korlátján a mélybe. Belém akad a szusz és sikítani sem bírtam, csak zuhantam és zuhantam és zuhantam.

        Reggel megint rossz érzéssel keltem. Sötét gondolataim voltak a bállal kapcsolatban. Nem tudtam, hogy csak az elmúlt napok pesszimizmusa hozta ki ezt belőlem, vagy tényleg meg fog történni az, amit álmodtam. Egyben biztos volta. Ha meglátom ott azt a srácok nagy ívben elkerülöm.

        A suli laza volt; Christian hiányzott – már akinek –; így tudtam a többiekkel lógni. A nap egész unalmasan telt az ebédszünetig, amikor egy gólya jött az asztalunkhoz, egy üzenettel a számomra. Az edző látni akart és beszélni a teniszről. Félelemmel vegyes izgalommal vártam az órák végét. Fogalmam nem volt, hogy miről akar velem beszélni az edző, de nagyon jó érzés volt újra belépni az edzőterembe.

- Cassandra! Üdvözöllek újra itt! – köszöntött az edző.

- Jó napot!

- Nem szeretném az idődet húzni – kezdett bele, mire úgy éreztem, mint akit gyomron vágtak – csak azért hívtalak le, mert szerettem volna személyesen elmondani. Sajnos nem tudom tovább fenntartani a helyedet a keretben.

Megdöbbent arccal néztem rá.

- De, de még vissza tudok jönni.

Az edző megrázta a fejét.

- Nézd Cassie. Szívesen venném, ha visszajönnél, de egyrészt végzős vagy, másrészt lenne egy jelentkező másodéves, tehetséges lány a helyedre. Szerettem volna tartani a helyed, de így most már nem lehet, így nem. Nagyon sajnálom, igazán tehetséges voltál.

Nem tudtam megszólalni. Bólintottam és magamban elfogadva a dolgot, letaglózva jöttem ki a teremből. Megint összetörtek. Úgy éreztem, már nem fog jóra fordulni a sorsom. Szomorúan ültem be a kocsimba és elindultam a ruhákért. Ms. Harris megint készségesen fogadott. A kapuban.

Chapter IV.

Chapter IV.

Shawn

A napom – kivételesen – jól telt. Talán ez annak köszönhető, hogy Christian nem volt bent. A furcsa az egészben csak annyi volt, hogy Nico nem tudott semmit a pasijáról. Brandon és Nina pedig összeveszett, így többször is meg kellett állnom az élménybeszámolóm közben, hogy végre figyeljenek rám. Elmondtam nekik, hogy a Bloody Mary minden korábbi – és igazából mostani - rossz érzésem ellenére megfelelő hely lesz. A Christiannal való találkozásomat senkinek nem említettem. Mindenki belement a dologba és azt is megbeszéltük, hogy másnap elmegyek lefoglalni a helyet. Olyan jó érzés volt, hogy újra megbíztak bennem és nem néztek rám olyan furcsán, mint a múltkor. Törin is értékeltem, hogy Christian hiányzik. Titkon reménykedtem benne, hogy a kitartásom elkergette és valahol máshol próbál meg „beilleszkedni”. Amint kicsöngettek töriről, elköszöntem az edzésekre induló bandától és a buszmegállóba indultam. Kíváncsi voltam, hogy milyen eredményt érek el a mai kutatásommal, és kicsit bosszankodtam azon, hogy ilyen messze van az árvaház. Jó, nem másik városban, csak a város másik végében. Amint elindult a busz, bekapcsoltam az Ipod-om és a gondolataimba merültem. Úgy egy órával később kész tervekkel a fejemben szálltam le. Majd három utcányi gyaloglás után teljes sztorival álltam volna elő, de nem volt rá szükség. Az egész elég hátborzongatóan zajlott. A külső kaput nem zárták, a belső ajtónál pedig egy kedves nővér ült. Amikor meglátott, széles mosolyra húzta a száját és megszólalt:

- Cassandra Salvatore. Vagy most már Hill. Ms. Harris irodája a másodikon van, bal oldalt nyílik az ajtó, a lépcsővel szemben. Ne csodálkozz, ő majd mindent elmagyaráz.

Még mindig döbbent ábrázattal mentem fel a megadott irodába. Képtelen voltam a helyre figyelni. Honnan tudták vajon, hogy jövök? Nem emlékezhetnek rám annyi év távlatában, nem is beszélve arról, hogy megöregedtem én is és elég kevés ideig voltam itt. Az iroda előtt egy pillanatra megálltam, mély levegőt vettem és halkan bekopogtattam. Egy fiatal apáca nyitott ajtót.

- Fáradjon beljebb! – mondta ő is mosolyogva. Úgy tűnt, ő nem ismer név szerint. Megkönnyebbültem és lenti történteket elkönyveltem annak, hogy esetleg valamelyik újságban látott rólam egy cikket. Az apáca folytatta: - Ms. Harrisnél éppen vannak, de addig foglaljon helyet.

Bólintottam és leültem, majd körbenéztem. A helység elég nagy volt, a falak barna fával voltak burkolva, rajta bekeretezett képek. Meg kellett erőltetnem a szemem, hogy rájöjjek, hogy újságkivágások vannak bekeretezve. Olyan árnyékos volt minden. A nap alig sütött be, de a lámpákat nem kapcsolták fel. Az egyetlen lámpa azon az asztalon égett, ami mögött az apáca ült. Nyomasztó volt ez a sötétség. Nem természetes, mintha okkal lett volna minden ablak elsötétítve. Mély levegőt vettem, hogy legyőzzem a rossz érzéseimet, amikor megnyikordult az szobába nyíló legnagyobb sötétbarna ajtó és egy nő lépett rajta ki, nyomában egy férfi. Az ajtó mögül beáramló fény úgy csapott meg, hogy pislognom kellett pár pillanatig. Felálltam és bármennyire is udvariatlanul a kezemet a szeme elé emeltem, hogy lássam, hogy mi történik. A férfi kezet fogott a nővel, a nő pedig elmosolyodott és megszólalt öreg hangján:

- Köszönöm Christian… És remélem legközelebb hamarabb jössz.

Fel sem figyeltem a férfi nevére, csak akkor blokkoltam le, amikor a szemem végre hozzászokott a fényhez és megpillantottam az arcát. CHRISTIAN!!!

Nem szólaltam meg, csak megdöbbenve és kérdőn néztem rá. Ő is felismert, de ő sem szólalt meg.

- Miss Cassandra Hill? – kérdezte a nővér.

Bólintottam, de a szememmel végigkövettem Christian távozását, így észre sem vettem a nővér kérdésének álságosságát. Megráztam a fejem és a nővér felé fordítottam a figyelmem.

- Igen, én vagyok. – felé léptem és kezet nyújtottam. Öregsége ellenére elég erős kézfogása volt. Szimpatikusan rám mosolygott.

- Gyere beljebb! – invitált és szélesre tárta az ajtót.

Odabent hellyel kínál és miután leültem, ő is helyet foglalt az asztala mögött. Itt is körbe néztem. A két szoba szöges ellentéte volt egymásnak. A falat olyan 2 méter magasságig megint barna fa borította, de sokkal kellemesebb színű volt, majd fölötte minden krémszínű volt. Én egy puha, barna fotelben ültem és mellettem 2 hasonló fotelt helyeztek el. A falon itt is bekeretezett újságcikkek, valamit képek voltak. Ahogy jobban szemügyre vettem, néhány képet is felfedeztem. A legtöbben a nővér volt látható, gyerekekkel, pár képen pedig felnőttekkel fogott kezet. Hirtelen szólalt meg, megtörve a beálló csendet, mire én alig láthatóan megborzongtam. Nem tudom, hogy miért, mert a hangja meglehetősen kellemesen csengett.

- Tehát, Cassandra – kezdte – úgy gondolom, a szüleid ügyében jöttél ide. Igen, ne döbbenj meg. – az arcom elárult – Én minden ide belépő emberről tudok mindent. Nekem senki sem tud hazudni.

Bólintottam, majd még mindig döbbenten, de gyorsan kérdeztem. Arról, ami a legjobban zavart, azóta, hogy az árvaház kapuját átléptem.

- Hogyan? Honnan tud mindent?

- Ó, elég öreg vagyok már és van egy – két trükk a tarsolyomban – mondta és arca egy kissé fanyar, kissé huncut mosolyra húzódott, majd folytatta: - De most nem ez a fontos. Tudom, mire van szükséged.

Ekkor óvatosan hátrébb tolta a székét és felállt és a háta mögött lévő hatalmas ablak előtt elsétált, gondolkodva, majd megállt a sarokban álló fiókos szekrény előtt, elővett egy kulcsot a zsebéből és kinyitotta vele a legfelső fiókot, majd lapozgatni kezdett benne. Végül kivett egy kartont, aztán egy másik szekrényhez sétált, amit egy másik kulccsal nyitott ki és különböző dobozokban kezdett keresgélni, közben hozzám se szólt. Én végig meredten figyeltem őt, nem akartam semmiből kimaradni, mert éreztem, hogy amit most látok, az még fontos lesz az életemben. Közben a nővér ez hatalmas dobozt próbált kiemelni, de láttam, hogy nem igazán bírja, így gyorsan mellette termettem.

- Segíthetek? – kérdeztem közben és amint hátrébblépett egyet, megemeltem a dobozt és az asztalára tettem. Közben felvette a kartont a kisasztalról, ahova tette, azután a kezembe adta.

- Olvass bele, amíg megtalálom, amire még szükségünk van.

Óvatosan, kicsit félve nyitottam ki, miután visszaültem a fotelbe. Egy pillantás is elég volt ahhoz, hogy mindent kizárjak magam körül. Ott volt a kezemben minden, ami hiányzott az életemből. Minden, ami valaha is érdekelt a családomról. Nekiláttam az alapadatoknak. Anyja neve: Linda, Apja neve: Shawn (vezetéknevek ismeretlenek) Születési helye: ismeretlen, ideje: 1990. október 31. Igen ezt tudtam, bár apa nevét eddig nem. Nem tudtam tovább olvasni kérdés nélkül:

- Tud mindent az apámról is? – kérdeztem kicsit bátortalanul és felpillantottam Ms. Harrisre.

Ő egy aprót megvonta a vállát, majd visszafordult a dobozhoz, amiben kutatott, miközben válaszolt:

- Sosem járt ebben a szobában, de úgyhiszem, tudok valamit arról, hogy hova költözött, miután… - de nem fejezte be a mondatot. Valahogy éreztem, hogy anyám halálára gondol. De nem voltam biztos benne. Az viszont zavart, hogy az apám feltehetően él, de sosem érdekeltem őt annyira, hogy meglátogasson, ha már nem vett magához anya halála után. A beálló csendet Ms. Harris törte meg.

- Meg is van! – mondta boldogan és egy kicsi dobozt vett elő és leült egy fotelbe mellém. Felemelte a fedelet és egy apró gömböt vett elő. Egy pillanat alatt átsuhant a fejemben minden mágiáról nézett film.

- Ez most komoly? – bukott ki belőlem, mielőtt belegondolhattam volna, hogy ez mekkora illetlenség. Azonban Ms. Harris csak mosolygott.

- Ó, ha olyan egyszerű lenne. – mondta kevésbé hivatalos hangon, majd a kezembe nyomta a gömböt.

- Álmodtál vele, igaz? – kérdezte fesztelenül, mintha a legjobb barátnőm lenne, de legalábbis a nagyanyám. Kérdőn néztem rá.

- Ugyan Cassie, beléptél azon az ajtón – bökött a sötétbarna faajtó felé. – Már mindent tudok rólad. – mosolygott tovább, de nem rémített meg, ugyanis volt a mosolyában valami, ami bizalmat keltett. Láttam, hogy tényleg szeretne segíteni rajtam. Viszont a szemében szomorúságot láttam, amit nem tudtam hova tenni.

- Gondolj vissza arra az álomra! – utasított, majd csendben várt. Én lehunytam a szemem és próbáltam visszaemlékezni a tegnapi álmomra. Megjelent előttem annak a férfinak az arca, akire annyira hasonlítottam. Megrezdült a kezemben a gömb, mire kinyitottam a szemem. Különböző színek jelentek meg a gömb belsejében, mire a nővér elvette a kezemből és most ő hunyta le a szemét, majd halkan megszólalt:

- Sivatag. Farmok. Nyüzsgő nagyváros és hőség. Nyomasztó környék. Motel a reptér szomszédjában. Shawn.

Ekkor kinyitotta a szemét, rám nézett és elmosolyodott.

- Nagyjából tudom, hogy hol van az apád. – mondta, azzal előkapott egy papír és tollat ragadott a kezébe: - Szerintem itt kezd, vagy legalábbis ezen a környéken. Sandersville.

- Köszönöm. – néztem rá mosolyogva, de nem mozdultam. Most, hogy egy számomra fontos dolgot elintéztem, egy másik számomra – sajnos – fontos dolog is kíváncsivá tett.

- Kiadhat információkat olyan emberekről is, aki nem rokonom?

Megint megvonta a vállát.

- Ha Christianre gondolsz, akkor a kérdésedtől függ.

Ijedten ültem egy pillanatig. Hogyan tud ennyi mindent??? Aztán megszólalt, mintha még a gondolataimban is tudna olvasni:

- Cassie, pedig annyira kézenfekvő. Neked sosem voltak furcsa előérzeteid? Soha nem éreztél olyat, hogy valamit már láttál már korábban.

Tágra nyílt szemmel bólintottam.

- Tudod, vannak olyanok, akik nem átlagos emberek. Nekik képességeik vannnak.

- Képességeik? –kérdeztem vissza gyorsan.

- Igen. – bólintott.

- És mik ezek?

- Csak egyet tudok, vagy inkább ismerek jobban. Jóslás. Gyakran a jövőbelátással azonosítják. Pedig nem azonos. A jóslás mindig kétes. Mindig értelmezni kell, amit láttunk. A jövőbelátás pedig valós. Azt látod, ami történik.

Elhallgatott. Úgy tűnt, nem mond többet, de én még annyit akartam tudni. Közben a dolgok kezdtek bennem összeállni. Végigpörögtek bennem a dolgok, amikről nemrég beszéltünk. Álmok. Jövő. Jóslás. Előrelátás.

- Én tudok jósolni? – kérdeztem ledöbbenve.

Aprót bólintott. Nem hittem a saját szememnek.

- De hogyan és mi ez?

- Cassie… Cassie… - de nem hagytam, hogy folytassa.

- Christian is az? Onnan tudott a gördeszkásról?

Mr. Harris vacillált, majd halkan megszólalt.

- Christian képessége egészen más. Cassie, tudom, hogy fájni fog, de tartsd magad távol tőle.

Felkaptam a fejem.

- Nem tehetem. Mindig követ… Ő rossz? – kérdeztem azt a következtetést, ami legelőször eszembe jutott.

Megint nem válaszolt. De végül mégis megszólalt.

- Cassie, kérlek; gyere vissza mondjuk … holnap után. Ne, ne akkor; holnap!

Bólintottam. Bármennyire is kíváncsi voltam, igazat adtam neki. Sok volt egyszerre.

- Rendben – mondtam halkan. – Ugyanekkor?

Most ő bolintott.

- Köszönöm - suttogtam

Felálltam. Ő nem. Biccentettem, mire ő is. Éreztem, hogy elfáradt. Elköszöntem kint a titkárnőtől és kiléptem az utcára. Elindultam a buszmegálló felé, de megtorpantam és földbegyökerezett a lábam.

- Szia! – köszönt Christian fogvillogtató mosolyával. A Mustangja oldalának nekidőlve állt. Fekete bőrdzseki és sötétszürke nadrág volt rajta. Éreztem, ahogy végigmér a gyönyörű kék szemeivel.

- Pff – szólaltam meg és Ms. Hill tanácsát figyelembe véve, bármennyire is szerettem volna, nem szóltam hozzá, csak sétáltam tovább az utcán. Pár pillanat múlva a szemem sarkából láttam, hogy egy autó követ. Káromkodtam magamban. Az utca kihalt volt, így jól hallottam, amint letekeredett egy ablak és Christian kiszólt.

- Gyere, szállj be!

Megráztam a fejem.

- Ugyan Cassie – folytatta – Beszéljük meg!

Szótlanul mentem tovább.

- Most miért csinálod ezt? – kiáltott megint. Kezdett elszakadni a cérnám, de mély levegőt vettem és sétáltam tovább.

- Cassie. Kérlek! – szólalt meg a leglágyabb és legdallamosabb hangon, amit valaha hallottam.

Reccs. Felé fordultam és tajtékoztam a dühtől.

- Nem Christian, nincs mit megbeszélnünk! És felejtsd el, hogy beüljek melléd! Nem lehet!

- Cassie! Nem tudsz másképp hazamenni. Nézd meg, hány óra.

Szemforgatva rápillantottam a Patt-től kapott órámra. Hitetlenkedve meredtem rá. Nem volt több buszom, a belváros pedig eléggé messze volt gyalog, nem is beszélve a környékről. Kezdett besötétedni.

- Na, ugye megmondtam – szólalt meg valamivel halkabban – Nem, Mattet se hívhatod! – válaszolt egy fel nem tett kérdésre – Hisz konferenciára ment reggel. Patt kocsija meg a szervízben.

Dühösen felsóhajtottam, gondolatban bocsánatot kértem Ms. Harristől, majd az anyósülés ajtajához pattantam, dühösen nyitottam, majd csuktam be magam után. Ledobtam az oldaltáskám a lábamhoz és keresztbefontam a mellkasomon a karom.

- Csakhogy megjött az eszed – nevetett föl Christian, majd gázt adott.

- Mit akarsz megbeszélni? – kérdeztem a fogaim között szűrve a szavakat.

Christian megint rám villantotta 1000 wattos mosolyát.

- Tudtam, hogy nem bírod ki – mormogta halkan – Sajnálom, hogy nem szóltam előtte. Tudod, minden olyan gyorsan történt.

Fogalmam sem volt, hogy miről beszélt. Rám nézett.

- Nicoval – toldotta meg az előző mondatot.

Áh! Megvilágosodtam.

- Értem! - Miért lenne ez probléma? –gondoltam magamban - Sőt, mintha ezt már egyszer kifejtettem volna.

Felnéztem. Még mindig az arcomat fürkészte, miközben vezetett.

- Nem kéne figyelned az utat? – kérdeztem gunyorosan.

Megrázta a fejét.

- Az arcod szívesebben nézem.

- Christian – szólaltam meg ingerülten.

- Na, látod – félmosolyra húzta száját – csak nem igazam lett? Hát csak érzem valamit irántam.

Felsóhajtottam és nem válaszoltam. Kinéztem az ablakon. Megkönnyebbültem, amikor felhajtottunk a hídra a kertváros felé. Hirtelen megrezzentem, amikor Christian keze a combomon volt és óvatosan megsimogatott. Elrántottam a lábam és megütöttem a vállát.

- Még egyszer elmondom, hogy megértsd – kezdtem minden szót lassan ejtve – Nico az én barátnőm és én soha nem tennék ilyet. Azt ajánlom, ne kezdj ki velem, mert lesz nem mulass! – ökölbe szorítottam a kezem – Ha meg velem szerettél volna lenni, akkor korábban kellett volna váltanod – tettem hozzá magamban.

Christian somolyogni kezdett és a szemében valami furcsa fény csillant, amikor lehajtottunk a hídról, félrehúzódott egy mellékutcába. Megijedtem. Leállította az autót, majd rám nézett, magához húzott és hosszan megcsókolt. Amint rájöttem, mit akar, elkezdtem püfölni a mellkasát, de csak nekem fájt. Mintha kőbe ütköztem volna. Aztán hirtelen eleresztett.

- Christian Hope! – üvöltöttem. – Mit képzelsz magadról? – dühöngtem és kivágtam az ajtót. Egy pillanat alatt kipattantam és hazafelé indultam. Csak pár utcára voltam otthonról. Nem néztem vissza, csak keresztbe vetettem a táskám és rohanni kezdtem. Nem láttam magam mellett az autót. Borzalmas érzések kavarogtak bennem. Zavarodottság, félelem, bűntudat, fájdalom, meg még valami. Már csak öt utcára voltam otthonról, amikor hirtelen felhőszakadás kerekedett. Egyre gyorsabban rohantam. Éreztem, hogy átázik az esőtől és az izzadságtól a pólóm és a hajam is egyre nedvesebb volt. A lábam már sajgott. Megörültem, amikor bekanyarodtam az utcánkba. Berohantam a házba, majd fel a szobámba. Patt kijött a konyhából, de szerencsére nem szólt hozzám. Amint beértem a szobámba, ledobtam a táskámat és csak sírtam, sírtam és sírtam.