Chapter III.

Chapter III.

Bloody Mary

Nem döbbentem meg. Mintha tudtam volna előre; mintha már láttam volna homályosan. És elismerem, Christian jól néz ki, de engem taszított amiatt a megfoghatatlan, homályos álom miatt. Viszont a lányok arckifejezése nem hagyott nyugodni.

- Miért kéne, hogy ez problémát okozzon nekem? – ráztam meg a fejem.

- Hát… - vonta meg a vállát Nina –… ezt már Niconak is mondtam, de meglepett, hogy nem veled jött össze; mert azt hittem, hogy rád hajt.

Nico minden rezdülésemet figyelte, de én csak elmosolyodtam.

- Á, értem. Én soha nem jönnék össze Chiristian-nel. És Nico, nagyon örülök, hogy boldog vagy vele.

Nico kifújta az eddig bent tartott levegőt. Hogy gondolhatták egy percig is, hogy egy fiú a barátságunk útjába áll… Furcsa. De nem volt időm mélyebbre süllyedni a kérdésben, mert Nina előkapott egy füzetet. A tervező füzetét.

- Oké. – mondta mosolyogva – Most, hogy túljutottunk a lökött fiú-problémákon, a következő napirendi pont a szülinapunk.

Tudtam, hogy ez lesz. És örültem neki, hogy most nem én hoztam fel, ugyanis mind az öten egy hónapon belül születtünk, igaz, Brandon egy évvel korábban; én pedig igazából egy hónappal korábban, de ez utóbbit senki sem tudta a nevelő szüleimen kívül. Így amióta csak ismerjük egymást, együtt ünnepeljük a születésnapjainkat. És most, hogy elérkezett a bűvös 21-es, végképp együtt akartunk ünnepelni. Brandon persze csak nevetett rajtunk, mert ő más öregnek tartotta magát a 22 évével egy habos-babos szülinapi zsúrra.

- A ház szabad lesz. – mondta Nico halkan, majd hozzátette: - De nem hiszem, hogy bármelyikünk egy házibulit szeretne.

- Hát, a fiúk a Bones-ban tartanák – mondta Nina

- Ne! Ott semmiképp! Az annyira züllött hely! – rázta meg fejét Nico.

Elmosolyodtam. Már nyoma sem volt annak a feszült légkörnek. A lányok folytatták a civakodást.

- És mégis hova akarsz menni? – kérdezte Nico ingerülten, mert Nina nem fogadta el a legutóbbi tippjét.

- Háát – merengett Nina – Ott van a Cosmo! – mondta, majd hangosan felvihogott.

- Nee! – visított a röhögéstől Nico – az olyan cicababás!

- Ez teljesen igaz – nevettem együtt velük. – de Bones valóban lezüllött az elmúlt időben, de nincs semmi vész! Hallottam egy zseniális helyről a belvárosban. Bloody Mary-nek hívják.

- Mi? – kérdezték egyszerre.

- Azért nem voltam annyira passzív az elmúlt héten – mosolyogtam, majd kihúztam magam és a kezembe kaptam a laptopom és beírtam a Bloody Mary szót. Amíg a betöltésre vártam felpillantottam a lányokra. Ők szavak nélkül kommunikáltak, de nem örömükben. Éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő. Inkább visszanéztem a keresésre, mint aki nem vett észre semmit. De ott sem jártam sikerrel. Semmi Bloody Mary nevű szórakozóhelyet nem dobott ki. Idegesen prüszköltem egyet.

- Cassie, jól vagy? – nézett rám furcsán Nina.

- Persze, csak nem tudom, hogy miért nem találom. Pedig biztos, hogy hallottam már róla.

- Aha, persze. – vigyorgott rám Nico. – Nem lehet, hogy…

- Nem – kardoskodtam – biztosan itt lesz valahol!

- Na jó – mondta Nina és valami furcsát éreztem a „Na” szóban. – Hú, már ennyi az idő? Nekem mennem kell.

- Nekem is. – tette hozzá Nico sietve.

- Jó, köszi, hogy eljöttetek – kényszeredetten elmosolyodtam, mert nem bírtam legyőzni a lányok viselkedéséből fakadó ellenérzésemet. Miért siettek annyira?

Mi van a dolgok mögött? Miért nem vették észre azokat a csontokat? Miért nem kell kivenni? Miért álmodok ilyen borzalmasokat? Miért nincs nálam a nyakláncom? Mit akar Christian… Emlegetett szamár. Amit eszembe jutott a Christian kérdéskör, azonnal megjelent egy chat-ablak.

Christian üzenete:

Szia!

Cassie üzenete:

Szia!

Megvontam a vállam. A lényem egy része nagyon nem vágyott erre a beszélgetésre. A másik részem viszont válaszokat akart.

Cassie üzenete:

Hát te?

Christian üzenete:

Háát  één? J Csak láttam, hogy fent vagy, aztán gondoltam megkérdezem, hogy vagy.

Cassie üzenete:

J Aha. Köszi, egész jól. Amúgy jó is, hogy rám írtál.

Christian üzenete:

Tudtam én és mégis miért? ;)

Áhh, nevetséges, ahogy próbál flörtölni.

Cassie üzenete:

Mert van nálad valami, ami az enyém.

Christian üzenete:

A szíved??? :P

Nem hittem a szememnek.

Cassie üzenete:

Ok, Christian , állj le!

Christian üzenete:

Miért?

Ez komolyan nem normális.

Cassie üzenete:

1: Nem jössz be; 2: ha be is jönnél, tudtommal a barátnőm pasija vagy!

Christian üzenete:

Mii????

2 percig csak bámultam a képernyőt és komolyan elgondolkodtam azon, hogy Nico-ék csak átvágtak. Aztán bevillant egy újabb üzenet.

Christian üzenete:

- Csak vicceltem, Cassie! :D

Megnyugodtam.

Christian üzenete:

Na jó, átvigyem holnap a nyakláncodat?

Cassie üzenete:

Kössz, nem kell, hogy átgyere!

Christian üzenete:

Cassie…

Cassie üzenete:

NEM! Christian, értsd meg, köztünk nem lehet semmi!

Christian üzenete:

Ne sebezd meg a szívem!

Újabb fél percet töltöttem azzal, hogy ne csak pislogjak magam elé. A hideg kirázott. Mi ütött belé?

Cassie üzenete:

Magadnál vagy?

Christian üzenete:

Vicceltem.

Cassie üzenete:

Jó, bocs, nekem nem tűnt annak. Tudod, arra találták fel a smiley-kat!

Christian üzenete:

Désolé, mademoiselle. Holnap déltájt átviszem az ékszert.

Most meg francia! Ez a beszélgetés kezd egyre jobb lenni!

Cassie üzenete:

Felesleges jönnöd, úgysem jutsz be!

Christian üzenete:

Szerintem igen :D

Na, itt telt be a pohár. Elköszönés nélkül leléptem. Christian nagyon felidegesített. Szerencsére volt, ami elterelte róla a figyelmemet, mert Patt pár perccel később mosolyogva lépett be egy halk kopogás után a szobámba.

- Hoztam egy kis meglepetést! – mosolygott tovább.

Értetlenül meredtem rá, mire előhúzta a háta mögül egy könyvet. Elmosolyodtam. Patt rendszerint mindig felvidított. Az ágyamhoz lépett és letette a könyvet.

- Annyi idős voltam, mint most te, amikor ezzel a gyönyörű történettel megismerkedtem. Akkor reménytelenül romantikus voltam és a főszereplő helyébe képzeltem magam. Később mindig ez a könyv segített engem a továbbhaladásra az életben és nem egyszer elgondolkoztatott.

Mosolyogtam. Felkaptam és kinyitottam. Összerezzentem.

- Nem éppen szerelmes irodalom – szólaltam meg halkan, amikor megláttam a halálfejet a belső borítón.

- Azt senki sem mondta. – vonta meg vállát Patt, majd még mindig mosolyogva kilibbent az ajtón.

Aznap éjjel nem aludtam. Az elsőtől az utolsó betűig kiolvastam a regényt. Elvarázsolódtam. Igaza volt Pattnek. Egy pillanat alatt sikerült azonosulnom főhősnővel. Szeretni valakit, miközben minket is szeret valaki más. Hihetetlen. Őrlődni két ember között. Vagy csak két érzés között.

Másnap utánanéztem az egész regénynek, meg a filmeknek és a zenének. Még kétszer olvastam végig a könyvet, amíg otthon voltam és a filmet is megnéztem. Zseniális. El is feledtette velem azt a tényt, hogy iskolába kell mennem. De sajnos kellett. Matt bevitt hétfő reggel, 10-re, mert az edzéseket ki kellett hagynom ebben a hónapban. Az első órám európai történelem volt. Megszoktam, hogy ilyenkor egyik barátom nincs velem, mert ezt az órát csak én vettem fel. Beléptem a terembe és fölbe gyökerezett a lában. Christian ült a helyemen. Az ÉN helyemen! Újfent. Mintha be akarna állni a helyemre! Úgy érzem, ki akar lökni az életemből! Ha lány lenne, elkönyvelhetném féltékenységnek – bár nem tudom, mire, de ő egy fiú! Miért van szüksége az életemre? Mert ő is árvaként nőtt föl? Mert lehet, hogy neki nem volt családja? Vagy van emögött valami mélyebb dolog, csak nem jövök rá? Megráztam a fejem és a padomhoz léptem. Megköszörültem a torkomat, mire felpillantott egy vaskos könyvből. Amint meglátott, elmosolyodott és becsapta a könyvet. Meghűlt az ereimben a vér. Az operaház fantomját olvasta. Miért pont ezt?

Tettem föl a sokadik kérdést magamnak.

- Jól vagy? – kérdezte óvatosan és lágyan.

- I-igen – makogtam és nagy levegőt vettem, hogy újra kemény tudjak vele lenni. – Csak megint a helyemen ülsz – és azt olvasod, amit én, tettem hozzá magamban.

- Tudom – mondta kurtán.

- És nem gondolod, hogy… - kezdtem, de közbevágott

- Fel kéne állnom és elsétálni? – éreztem valami tüzet a hangjában – Nem –jelentette ki határozottan, de nem dühösen. – Hajlandó vagyok arrább ülni eggyel, de nem megyek el innen, érted?

Értettem a burkolt célzás és eszembe jutott egy korábbi kérdésem. „Miért kell neki az életem?”

- Értem – bólintottam és amint felállt a helyemről, leültem.

Egy órán nem tudtam odafigyelni. Csak a mondataira és a tetteire gondoltam. Egyik pillanatban kedves és túlmegy minden flört határon, a következő pillanatban pedig egy pokróc, aki fenyegetőzik. Kikészít. És bevallom, kicsit sérti a hiúságomat hogy ilyen gyorsan talált helyettem valaki mást. Nem mintha együtt lettünk volna; de aznap, amikor megismertem, én is azt hittem, rám hajt és ez a hirtelen fordulat kicsit furcsa volt. És a múltkori chatbeszélgetés is furcsa volt. Miért kezdett ki velem, amikor barátnője van? Azt mondta, hogy csak viccelt, de egy hang bennem azt súgta, hogy komolyan beszélt.

Amikor kicsöngettek, azonnal felpattantam és kivágtattam az ajtón. Nem figyeltem rá, csak elindultam a folyósón. Minél előbb el akartam érni a közös padunkat az aulában. Beraktam a fülembe a lejátszómat és majdnem leléptem a legfölső lépcsőfokról, amikor valaki hirtelen megragadott hátulról és berántott a kereszt folyósóra.

- Mi a… - kezdtem, ám abban a pillanatban egy gördeszkás fiú szállt el pont ott, ahol az előbb még sétáltam. Még fel sem ocsúdtam, amikor a megmentőm a fülembe suttogott.

- Az adósom van. Többszörösen is. – Christian hangja visszhangzott a fülemben, de volt benne valami karcosság.

Elengedett. Megráztam a fejem és megfordultam. Ő azonban már pár méterrel arrább folytatta útját a folyósón. Most végleg betelt a pohár. Utána kiáltottam.

- Mit akarsz tőlem? Miért akarod elvenni a barátaimat? – nagyon dühös voltam, de mivel rájöttem, hogy a dühöm csak az ő malmára hajtja a vizet, taktikát váltottam. – Vagy tudod, mit? Vedd el őket! Csak add vissza a láncom!

Ekkor megállt és félig felém fordult.

- Az már megtörtént. Bár jobb lenne, ha nem hordanád többé. Egyrészt úgysem igazgyöngy, másrészt meg veszélyes is lehet. – mondta egy levegőre és elandalgott.

Automatikusan a nyakamhoz kaptam. A gyöngyöm ott lógott, mint ahol régen. Fintorogtam és újabb kérdésekkel toldottam meg a listát. Miért mondta, hogy veszélyes és mi ez a „Többszöröse adósom vagy” mondat? Ez így nem tiszta. Bármennyire is ódzkodtam tőle, de beszélnem kellett vele. De hogy oldjam meg, hogy Nico ne legyen ott? Hát, jó kis galibába keveredtem. Egy terven gondolkozva indultam a bandához, közben újabb kérdések merültek fel bennem. Hogyan ért oda előbb, mint én? Honnan tudta, hogy nemsokára arra jön egy deszkás? Leértem a lépcső aljára és egy furcsa beszélgetésnek lettem fültanúja.

- Nem tudom, hogy mi történt. Én csak szimplán gurultam. Aztán egyszerre begyorsult a deszkám.

- Jesszusom. Biztos megcsúsztál valamin.

- Nem! Nézd meg! Nincs ott semmi!

Tovább haladtam. Ez a lány és a fiú a deszkás srác és egy barátnője volt. Az a deszkás srác, aki majdnem elütött. Olyat már hallottam, hogy megbokrosodik egy ló, mint amikor kicsi voltam. Na de egy GÖRDESZKA? Ez furcsa. Leértem a többiekhez. Nico nem volt sehol. Szuper. Brandonék megint egymással voltak elfoglalva, én pedig annyira elbambultam, hogy szinte észre sem vettem Chad kérdését.

- Cassie? – lengette meg előttem a kezét.

Megráztam a fejem. Azonnal átváltottam a kedves funkciómba.

- Bocsi, mondtál valamit? – kérdeztem kicsit kimért, de kellemes hangszínben, hiszen nem Chadre voltam mérges, hanem Christianre.

Bólintott.

- Szóval, csak annyit kérdeztem, hogy eljönnél velem az Őszi Bálba?

- Természetesen – mosolyodtam el, mert igazából ez csak egy udvariaskodó kérdés volt. Évek óta Chad volt az állandó partnerem. De én soha nem gondoltam továbblépésre. Pont jó volt így minden, nem akartam semmit elrontani. Nekem. Nina azonban egyszer elmesélte, hogy Chad kiskorunkban igenis fülig szerelmes volt belém. Ez nagyon imponáló volt, de Nina bejelentése után egy ideig kínosan éreztem magam Chad társaságában. Aztán az is elmúlt. Csak barátok voltunk, bár kicsit néha a bátyámként tekintettem rá. Nina hirtelen megszólalt mellettem.

- Cassie, te honnan kölcsönzöd a ruhádat?

- Fogalmam sincs –vallottam be, mert elfeledkeztem az egész Báli forgatagról. Csak Christian becserkészése volt a fejemben. Meg is villant a fejemben egy terv, amikor megjelentek kéz a kézben Nicoval.

Áu. Még mindig nem jöttem rá, hogy az álmomon és a viselkedésén kívül mi irritál Christianben. Amikor a párocska odaért hozzánk, Christian óvatosan rám kacsintott. De ez nem egy egyszerű, vicces kacsintás volt. Ez egy komoly, sőt figyelmeztető kacsintás volt. Kicsit félelemmel töltött el. Leültek mellénk és miután sutyorogtak egy kicsit felénk fordultak. Nico mosolyogva szólalt meg.

- Christiannak van egy nagyszerű híre!

Az említett bólintott, majd belekezdett.

- Mint hallottam, lassan itt a születésnapotok. Szerintem a legjobb hely a partyra a Bloody Mary lenne! – vigyorgott rám Christian

Azt hittem, rosszul hallok. Bloody Mary? Hiszen én is ezt a helyet mondtam. Ninának miért nem esik le? Muszáj volt tennem valamit.

- Igen, én is hallottam róla. De nem is tudom. Csak nemrég nyílt, nem? – kérdeztem, hátha Nina vagy Nico rádöbben, hogy ezt a helyet említettem én is a múlthéten. A lányok nem reagáltak. Christian furcsán méregetett. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, nem mintha a korábbiakat sikerült volna.

- Szerintem, ha Christian azt mondja, hogy jó, akkor jó! – mondta Brandon és ő is furcsán méregetett. Úgy éreztem magam, mint egy rossz álomban. Legszívesebben lefutottam volna, mert Christian már sikeresen ellenem hangolta a barátaimat. Aztán Chad megszólalt.

- Szerintem ne jelentsük ki, hogy ott tartjuk a partyt. Nézzük meg mi is délután. – kicsit megnyugodtam, miután befejezte, bár ez az érzés nem tartott sokáig.

- De ma edzés van! – nyöszörgött Nina

Az agyamban egy ötlet villant át.

- Majd én megnézem - ajánlottam fel, mire mind bólintottak.

- Rendben – mosolygott rám Chad. Jó érzés volt tudni, hogy ő még mindig mellettem áll.

        Így délután nekiindultam. Seperc alatt megtaláltam a helyet, bár elé sötétnek tűnt. Kételkedve nyitottam be a megadott címen lévő westernkocsmára emlékeztető bárba. De nem csak kintről volt olyan. Mintha egy pszihopata countyklubjába léptem volna. Nem lógtak ugyan kitömött állatok a falakon, de elég kevés fény volt és az ablakok is vastag üvegből készültek, így a természetes fény sem igazán jutott be. Az asztalok elszórva voltak, a fal mentén viszont tömött boxok sorakoztak. Azonban mind olyan hideg fémszínű volt, olyan embertelen, távolságtartó. A pult körül úgy 5-6 ember ült, szerencsére nem a részeges fajtából. A bár külseje ellenére a pultos bizalomgerjesztő volt. Mikor elmagyaráztam neki, hogy miért is vagyok itt, mosolyogva bemutatkozott - Margaretnek hívták - és levezetett a bár pincehelységébe. Ott kisebb mesébe kezdett. Eredetileg a bár valóban egy contry klub volt, amit átalakított, de úgy gondolta, tisztelinie kell a múltat annyival, hogy megtart pár külső jegyet. Mikor jobban körülnéztem, alig hittem a szememnek. Mintha egy földalatti mennyországba csöppentem volna. Egy hosszú tánctérből állt az egész terem. Az egyik oldalt a fal mentén hosszú pult állt, olyan, mint a fenti; Míg a másik oldalon bárszékek volt felsorakoztatva a pihenésre vágyó embereknek. A terem végében egy emelvényen mindenféle dj felszerelések voltak, a színpad felett pedig poszterek lógtak a 70-es évek zenei stílusától napjaink kedvenceiig. Két oldalt pedig hatalmas tükrök voltak, amelyek a plafonon egy hatalmas discogömbe futottak össze. A világítás itt sem volt valami erős, csak pár vicces felirat neonja villogott hangulatvilágításként. Azonnal igent mondtam. A hely ugyanis nagyon megfelelő volt a partynkra. Kicsit túl szép is volt. Amikor visszaértünk az utcaszintre, valami szöget ütött a fejembe.

- És az emeleten mi van? – kérdeztem Margaretet.

- Ott elég csendes és meghitt minden, – mosolyodott el kacéran - de hasonló bokszok vannak, mint itt. És ott nincs élőzene, csak pár hangszóró. Igazából a romantikára vágyóknak van fenntartva, meg az olyanoknak, akik el akarnak kicsit vonulni a tömegből.

Elfintorodtam. Szuper. Nináéknak meg lesz az esti programjuk.

- Megkínálhatlak egy koktéllal? – kérdezte kedvesen Margaret. – Addig keresek még pár prospektust, hogy elvihesd a barátaidnak.

Nem tudtam nekem mondani, így egy kisebb sóhaj kíséretében lezöttyentem egy bárszékre. Beleszippantottam az addigra elém rakott koktél szívószálába és körbenéztem még egyszer a bárban. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a bárpult végén Christian jelent meg. Ő is megpillantott, egy pillanatra összeért a pillantásunk, mire ő elmosolyodott és felém indult. Hangosan fújtam ki a levegőt. Úgy kellett nekem egy újabb beszélgetés Christiannal, mint púp a hátamra. Vigyorogva ült le a mellettem lévő bárszékre, kicsit közelebb csúszva felém.

- Hát te? – kérdezte, mélyet szippantva az italából.

- Tudod, – kezdtem gúnyosan – megbeszéltük, hogy jövök megnézni a helyet a szülinapi partynkhoz.

- Jaa… – mondta elhúzva az „a” betűt – Valami rémlik – mondta, és elmosolyodott – Ééés, hogy tetszik? – ezúttal az „é”-ket húzta el.

- Szerintem megfelel, de tudod én már korábban rátaláltam erre a helyre.

- Hogyhogy? – kérdezte és felhúzta a szemöldökét, mintha tényleg érdekelné.

- Valamelyik nap olvastam róla asszem. – Vágtam rá. Valójában fogalmam nem volt, hogy honnan emlékszem rá. Csak az eszembe jutott, amikor a lányokkal beszéltünk.

- Aha – mondta lazán – még jó, hogy én is hallottam róla – vonta meg a vállát.

Kezdett megint ingerelni a lazasága és dolgokhoz való nemtörődöm hozzáállása. Sóhajtottam, majd a táskám után nyúltam, jelezvén, hogy indulok, mire megszólalt:

- Nincs kedved megnézni az emeletet?

„Na, még mit nem!”- gondoltam magamban, de végül csak egy finomított verzióval válaszoltam:

- Nem, köszi, Margaret már elmondta, hogy mi van fent. Semmi kedvem nincs most arra gondolni.

Bólintott.

- Jó – vonta meg a vállát ismét – egyszer majd csak összejön! – mondta és kaján félmosolyt villantott.

Kezdett betelni a képzeletbeli poharam.

- Igen, abban az esetben, ha a legjobb barátnőm már nem a csajod és te vagy az utolsó ember ezen a bolygón.

- Aha, értem – mondta újfent nemtörődöm stílusban, majd hozzátette: - Akkor arra nem kell sokat várni. – Megint mosolygott és közelebb húzódott hozzám, mire felemeltem a kezem és megpróbáltam ellökni magamtól. Közben megragadtam a táskámat és leszálltam a bárszékről.

- Ha most megbocsátasz,- mondtam színtelenül – mennem kell.

Hangosan fújta ki a levegőt, egy tized másodpercig még engem tanulmányozott, majd egy picit hátrébblépett. Én elfordultam tőle a bejárat irányába, de még utánam szólt, mire megálltam az ajtóban.

- Hazavigyelek? Kint áll a kocsim!

Visszafordultam felé és ugyanolyan hangtalanul, mint az előbb; belekezdtem:

- Köszi, nem kell – majd összeszűkült szemmel folytattam: - És ne is számíts arra, hogy valaha is beengedlek!

A végén szinte már sziszegtem és amilyen gyorsan csak tudtam kiléptem a bárból. Amint a hideg levegő megcsapta az arcomat kicsit lenyugodtam, de belém fagyott a szusz, amikor megpillantottam a bár előtt egy Mustangot. Olyan fekete volt, mint a gazdája szíve és lelke. Undorodva fújtam egyet, majd a fejemet magasra emelve elsétáltam mellette.

Otthon ledőltem. Teljesen lefárasztott az a pár kilométer gyaloglás, mert lekéstem a buszt hazafelé. Pár perc fekvés után álomba szenderültem. Megint rémálmom volt, ami nagyon is valóságosnak tűnt, bár a valószerűségét megkérdőjeleztem volna. A szülinapi partynkon voltunk a Bloody Maryben és minden jól ment, amikor Nico odajött hozzám és azt mondta, hogy szálljak le Chrisről. Azonban nem a megszokott stílusában adta elő, hanem mintha robot lett volna, majd elájult, olyan hirtelen, mint én a múltkor a suliban. Ez még nem lett volna probléma, de amikor elkaptam, valamitől nedves lett a kezem és amikor megnéztem, láttam, hogy vér van rajta. Nagyon sok vér. Megijedtem, de nem kezdtem sikítani, azonban így sem tudom, hogy hogyan végződött a történet, mert felriadtam. Még elég korán volt, így lementem vacsorázni. Az este többi része eseménytelenül telt. Matt hazajött, de el is tűnt a dolgozószobájában, mert valami prezentációra készült, Patt pedig a kert hátsó részében lévő művész sarkában alkotott valami festményt az egyik barátnője esküvőjére. Még vacsora után megnéztem a képet és nagyon szép lett. Az estével ellentétben az éjszaka megint mozgalmasra sikerült. Nem fizikailag, szellemileg. Újra álmodtam. Egy férfi arca derengett fel, akit már ismertem valahonnan, de akkor még nem jöttem rá, honnan is. Megszólított.

„Keress meg, keress meg Cassandra” – mondta, majd folytatta: „Meg kell tudnod dolgokat. Sok dolgot. Siess. Én még várok rád, de siess!” A férfi arca ugyanolyan hirtelen tűnt el, mint ahogy előjött. Aztán valami más vette át a helyét. Christian arca jelent meg előttem. Jobban mondva kétszer is, egymás mellett. Az egyik arc undorítóan vigyorgott rám, a másik kedvesen mosolygott. Az undorító arc kivillantotta fogait. A két metszőfoga sokkal nagyobb volt a többinél és a szeme is furcsán fekete lett. A kedvesen mosolygó arc mozdulatlan maradt, de távolodni kezdett, a másik meg közeledni. Egyre nagyobbra nyitotta a száját és akkor rádöbbentem, hogy mit is akar, de csak elhaló hangon annyit nyögtem, hogy „Vámpír!” Ebben a pillanatban az arca még jobban eltorzult és rám támadt.

Felültem az ágyon. Ziháltam. Borzalmas volt! Pláne, hogy egy pillanat alatt elfelejtettem, hogy mit álmodtam, csak a félelem érzése maradt meg. Az órám 5:30-at mutatott. Nem akartam visszafeküdni, mert nem kívántam még egyszer ilyet érezni. A félelem helyét azonban átvette a kíváncsiság, ahogy eszembe jutott az első álomban szereplő férfi arca. Annyira emlékeztetett valakire.

Csak a reggeli készülődés során jöttem rá, hogy ki ő. Épp sminkeltem és akkor hasított belém a felismerés. Nem ő hasonlított valakire, hanem én hasonlítottam őrá. Döbbentem álltam a tükör előtt, majd pillanatokkal később már tervet kovácsoltam. Ma ellátogatok életem első pár hónapjának színterére. Az árvaházba. 

Chapter II.

Chapter II.

Christian

Az álmok végén megriadva nyitottam ki a szemem. Körbenéztem és megdöbbentem. Az ágyamban voltam, felöltözve a kedvenc hálóingembe. Az órám hajnali 3-at mutatott. Minden csendes volt a házban. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi is történt tegnap este, de csak annyi rémlett, hogy a láncom szétszakadt, majd az, hogy az ágyamban olvastam és Patt benyitott, hogy jóéjszakát kívánjon. És még volt egy szörnyű rém kép; az álmaim. Emlékeztem egy síró pólyásra, majd egy villámra és egy vérbe fagyott nőre. Megráztam a fejem. Nem AKARTAM az álmokra emlékezni, de valami nem hagyott nyugodni. Nem emlékeztem a láncom elszakadása és Patt jó éjszakát kívánása között semmire. Pedig nem volt bennem semmi tudatmódosító. Éreztem, hogy nagyon fájdalmasan, de képes lennék emlékezni. Ám most semmiféleképpen sem akartam ezt tenni. Amit akartam az a gyöngyöm. Ugyanis az első pillanattól kezdve éreztem, hogy már nincs a kezemen. Összefogtam a hajamat egy hajgumival, amikor a kezembe akadt egy vékony lánc. Sietősen kezdtem tapogatni, amíg meg nem találtam a gyöngyöt a lánc végén. Megnyugodva elengedtem a hajamat és a láncot és ismét álomba merültem.

Másnap a reggeli tenisz 7-8-ig volt. Ninának megmutattam a láncot, mire ő majdnem letépte rólam, amikor rádöbbent, hogy igazgyöngy. Nyolckor csatlakoztak hozzánk a fiúk és együtt átsétáltunk a suli „A” épületébe. Elkezdődött egy újabb nyomasztó kedd. Szeretek suliba járni, nem ezzel van a gond, hanem azzal, hogy néha máshol lennék. És nem partykon. De azt nem tudtam, hogy hol. Mindegy, ez is egy korszaka az életünknek. Nevetve mentünk be a következő óránkra, majd ebédelni. Az ebédlő szokás szerint tömve volt, de nekünk – mint végzősöknek – megvolt a jól bejáratott asztalunk, amit még az első évnyitónkon lőttünk be magunknak. Az ablak mellett volt és gyönyörű kilátás nyílott róla a Smooth folyóra, ami kettészeli a városunkat, a nyüzsgő metropolist és a csendes kisvárost. Ez mind szép és jó, csak ma volt ott valaki. Pedig a sulitársainknak mind van saját asztaluk. Még a cserediákoknak is. Háttal ült nekünk egy fiú. Én értem oda először és leraktam vele szemben a táskámat, majd kérdőn néztem rá. Ő addig lehajtott fejét felém, majd az addigra odaérő Nico felé fordította. Ilyen kék szemeket életemben nem láttam! És a haja! HOLLÓFEKETE! És biztos nem festett! Újra rám pillantott és kivette a füléből a fülhallgatóját. Ahogy elengedte, rásiklott a tekintetem a ruhájára. Eléggé kidolgozott felsőtesttel rendelkezett a betolakodónk. Lenyelte a falatot és megköszörülte a torkát, majd megszólalt, lenyűgözően bársonyos és kellemes hangján.

- Ez a ti helyetek, ugye? – kérdezte, mint aki direkt ide akart volna ülni mellénk. Oké, volt még egy szék, de ki hatalmazta fel, hogy leüljön? Hm?

- Igen, pont az, de mégis mit képzelsz, hogy csak ideülsz? – kérdezte kissé kikapósan Nico, akinek épp nagyon rossz napja volt.

- Bocsáss meg, Nico! – mondta a fiú ugyanazon a gyengéd hangján, bár ez a gyengédség nem gyengeséget sugárzott, hanem valami tökéletes önbizalmat és magabiztosságot. Nem is alaptalanul, ugyanis úgy vettem észre, hogy Nicoban bennragadta a szusz. És bennem is, most, hogy jobban ránéztem, a fiú nagyon ismerősnek tűnt.

- Ööö… - makogta Nico, mire a tag felpattant és kezet nyújtott

- Bocsi, bunkó voltam, be se mutatkoztam. Christian Hope vagyok! – mosolyodott el, kivillantva nagyon-nagyon tökéletesnek tűnő fogait. De Nicot még mindig nem hathatta meg, mert még mindig értetlen fejet vágott, mire Christian folytatta - Én is járok lovagolni és láttam a rólad szóló cikkeket a dicsőség falon. Gratulálok! – mosolygott tovább

- Ó – mondta Nico pironkodva és a szája elé kapta a kezét, majd kibökött egy köszönömöt

Ekkor értek minket be a fiúk és Nina. Az ikrek furcsán végigmérték Christiant, Brandon viszont elmosolyodott.

- Látom, összeismerkedtél a banda felével – majd kezet nyújtott az idegenünknek, mintha gyerekkori jó barátok lennének.

Mind megdöbbenve bámultuk Brandont. Ő viszont – szokásához híven – gyorsan kapcsolt.

- Együtt járunk fizikára! – mosolygott, mire Christian is bólintott; hozzáfűzném, a Bandából csak Brandon vette fel a fizikát. – Én mondtam, hogy üljön hozzánk!

Mindenki mosolygott egyet a félreértésen, aztán bemutatkoztunk, majd leültünk és az ebédszünet végére még a feszélyezett hangulatunk is feledésbe merült. Így már mosolyogva mentünk órára. A folyosón elváltunk az új barátunktól, de Chad az utolsó pillanatban valami furcsát tett:

- Hallod, Chris, nincs kedved beugrani hozzánk holnap este? Szokásos Szerda esti mozizást tartunk.

- Jó, persze! – mondta Christian, mire Chad gyorsan megadta neki a címüket.

Összenéztünk Nico-val, de nem szólaltunk meg. Brandon és Nina pedig túlságosan el voltak foglalva egymással, hogy észrevegyék, a bandánk bővült egy taggal. Nem tudom, de számomra furcsa volt Christian. Ebéd alatt nem nagyon szólalt meg, csak mosolygott rám. De a mosolya… Azt hiszem, Nico-t tetszését sem nyerte el, mert amint hallótávolságra került tőlünk, rögtön nekiugrott Chadnek:

- Te meg vagy őrülve? – kérdezte – Mióta hívunk meg idegeneket a szokásos közös programjainkra anélkül, hogy meg nem beszélnénk?

Brandon és Nina végre abbahagyta a csókolózást és Brandon felhúzott szemöldökkel meredt Nicora.

- Nico, neked meg mi bajod van? Nem árt néha a vérfrissítés.

- És különben is –folytatta Nina – idegesít, hogy páratlanul vagyunk!

Én csak forgattam a szemem. Nem szoktam beleszólni a vitáikba. Csak néha. De most a Christianon való elmélkedés jobban lefoglalt. Nagyon ismerős volt, de nem tudtam, honnan. Behunytam a szemem és próbáltam felidézni azt az emléket, amiben ő is szerepelhet. Aztán már kezdett derengeni valami, amikor hirtelen valaki megrázott.

- Cassie! Cassie! – kiáltotta a valaki

- Hívjatok egy tanárt! – sikított egy ismerős hangú lány.

- Cassie! – hallottam egy furcsán csengő, komoly, érzelemmentes hangot, mire kinyitottam a szemem és egy pillanatra megpillantottam Christian szemét. Majd Nico hajolt felém. És akkor beugrott.

- Benjamin! – böktem ki és nem hittem a saját szememnek. Aztán egyszerre a fiúk segítettek felülni és a felismerés ki is röppent a fejemből, ahogy körbenéztem és megpillantottam egy halom tébláboló diákot. Mivel észrevették, hogy semmi bajom, a diákok elindultak az óráikra. Mellettem Christian térdelt, a másik oldalamon Nico. Nina a tömeget tartotta messze tőlem. Brandon és Chad pedig a hátamat támasztotta. Köhögtem egyet, majd megpróbáltam felállni. Mindenki figyelemmel kísérte, ahogy majdnem összeestem, de a fiúk még időben megtartottak. És a szédülés elmúltával is fogtak.

- Tudok lépni! – nyögtem ki – Ti meg mit bámultok? – szóltam rá egy csapat alsóbb évesre. Azok persze riadtan rohantak el az utamból. Végül a fiúk támogatásával elbotorkáltunk az orvosi szobáig. Amíg a védőnőre vártunk, becsöngettek. Ingerülten vettem tudomásul, hogy ez a többieket a legkisebb mértékben sem zavarja. Aztán a védőnő megmérte a vérnyomásomat és a lázamat. Végül megkérdezte, hogy esetleg nem lehetek-e terhes, de azt hiszem az arckifejezésemből megértett mindent, mert nem faggatott tovább. A kezembe nyomta az igazolást és hozzáfűzte, hogy ha akarok, hazamehetek. Elköszöntem tőle és kiléptem a folyósóra. Semmi kedvem nem volt hazamenni, csak múló rosszullétem volt – gondoltam magamban, majd elindultam visszafele az órámra. De a folyósón Christian álldogált. Szuper! – gondoltam.

- Szia! – köszönt kellemes, ugyanakkor kicsit antipatikusan behízelgő hangján.

- Hát te? – kérdeztem kissé gondterhelten, mert nem hagyott nyugodni a felismerés.

- Nincs órám. – mosolygott kivillantva szép fehér fogait.

- Aham – bólintottam. – Nekem viszont van – vontam meg a vállam, ugyanis menekülni akartam. – A többiek?

- Az igazgató-helyettes elküldte őket, én viszont óra hiányában maradhattam. Nincs kedved sétálni? Megköszönném, ha körbevezetnél, mert még nem ismerem annyira ki magam – mosolygott tovább.

Basszus – gondoltam – Na jó, kap egy lehetőséget, hátha közben ki tudok szedni belőle valamit.

- Jó – bólintottam, mire vonakodva a felém nyújtott karjába kapaszkodtam. Először egy jól elszigetelt helyet akartam neki megmutatni, ahol könnyedén tudok vele beszélni, anélkül, hogy bárki zavarna minket, így a teraszt céloztam meg. Igazából ez volt a teniszpálya mellett a kedvenc helyem a suliban, mert innen lehet látni az egész várost. A folyón túl látszottak a felhőkarcolók és az üzleti negyed, a folyón innen meg a hatalmas parkok és a kertvárosi rész. Ha pedig a másik irányba néztünk el, akkor pedig közelebb alacsonyabb hegyek látszódtak, jóval messzebb pedig a hólepte magaslatok nyúltak a felhőkbe.

- Felhőkarcolóktól felhőkarcolókig – nevetett fel Christian mellettem mikor körbenéztünk, mire én is kicsit elmosolyodtam.

- És arra mi van? – mutatott a folyó kanyarulatán túlra.

- Pár száz kilométerre az óceán, előtte pár kisebb város és Laren Beach, a kikötőváros.

- Hú, te aztán jó vagy földrajzból – biccentett elismerően Christian, majd leült a padra.

- Áh – legyintettem – csak sokat járok ide, amikor nem épp nem teniszezem. És te… – kezdtem, de közbevágott

- Igen, a tenisz… - mondta, majd szórakozottan az épített felhőkarcolókat kezdte nézegetni, én meg őt fürkésztem, hogy miért ennyire titokzatos és magáról miért nem árul el semmit. Épp kérdezni akartam a sportról, meg hogy honnan is jött, amikor hirtelen felpattant és egészen a szemközti korlátig sietett.

- Cassie! – fordult felém – Azt nézd!

Sietve melléléptem és az arcát fürkésztem. Úgy tűnt, kicsit feszeng, de ugyanakkor próbál valami álmélkodó képet vágni. Kinyújtotta kezét és a suli hatalmas fáinak egyikére bökött, ami szinte alattunk volt.

- Mi van ott? – kérdeztem.

- Hát nem látod? – kérdezett vissza olyan hanggal, mintha valami óriási dolgot nem vennék észre. – Gyere közelebb.

Óvatosan kijjebb léptem a terasz szélére és lenéztem. Aztán megbillentem. De nem volt időm megijedni vagy sikítani, egyszerűen csak zuhantam le a mélybe. A járda egyre közeledett, én pedig lehunytam a szemem, de nem csapódtam be, mert valami halk suhogás vett körbe. Amint meghallottam elsötétült mindent.

Amikor kinyitottam a szememet, a szobám plafonját láttam. Az ágyamban voltam és az órám szerint este 6 volt. Nagyokat pislogva óvatosan felültem és lebotorkáltam a földszintre, Patt-et a konyhában találtam.

- Szia! – köszöntem neki fájó fejjel és kicsit kótyagosan.

- Áh, szia! – mosolyodott el – Örülök, hogy jobban vagy. Elég sokat aludtál.

- Mi? – értetlenkedtem – Mi történt?

- Egy fiú kísért haza tegnap úgy 6 óra tájt. Azt mondta, hogy rosszul lettél edzés közben.

- Én? – ráztam meg a fejem. Nem emlékeztem arra, hogy edzésen lettem volna ma, de biztos a rosszullét miatt volt, nyugtattam magam. – Jó. – bólintottam beletörődve mert már a visszaemlékezés is fájdalmat okozott. Megint.

- Melyik srác volt az?A szőke, vagy a barna? – kérdeztem, hogy Brandonnak vagy Chadnek kell-e majd megköszönnöm a segítséget.

- Egy új fiú. Az a fekete hajú, Christian. Igazán figyelemreméltó jelenség.

- Kösz Patt, elég volt – mosolyogtam rá kicsit zavartan, majd magamhoz vettem a vacsorámat és visszavonultam a szobám magányában. Nem akartam lent enni, mert ők már végeztek a vacsorával, és a szobám kényelmesebbnek bizonyult gondolkodni. Közel egy napot aludtam, de nem éreztem sem fáradtnak, sem frissnek magam. Viszont nagyon is éhes voltam, így elég gyorsan kezdtem el enni a sült csirkét. Majd az ölembe tettem a laptopom és megnéztem a postaládám. „Csak” 20 üzenet. Sok ösztöndíjas e-mail, pár az edzőtől és bandától és egy Christiantól. Normális esetben Christianét nyitottam volna ki elsőnek, de rossz érzésem volt vele és a kicsit homályos felfedezésemmel kapcsolatban. A többiekével kezdtem. Csak aggódtak értem és kérdezték, hogy elhalasszuk-e a ma esti filmezést. Visszaírtam, hogy ne, sőt lehet, hogy még át is ugrom. Aztán megmosolyogtam az edzőmtől kapott üzeneteket, miszerint nem mozdulja ki, mert nem szeretné elveszteni a legjobb játékosát, és amint jól érzem magam, vár vissza és csatolta a meccseim időpontjait. Válaszoltam ezekre, majd – mivel nem húzhattam tovább – vettem egy nagy levegőt és rákattintottam Christian levelére…

Nála van a nyakláncom. NÁLA VAN A NYAKLÁNCOM!!! Miért vettem volna le? Hiszen megfogadtam, hogy soha nem veszem le! Fel akartam hívni Christiant, de rájöttem, hogy nincs meg a száma, így egyszerűbbnek tűnt, ha átmegyek az ikrekhez, hiszen ma a mozi-szerda volt. Felpattantam az ágyból, máris jobban éreztem magam a gondolattól, hogy egy jó estét fogunk együttölteni. Felkaptam a táskám, magamra kaptam egy vastagabb pulcsit és lesiettem az előszobába.

- Átugrom Nináékhoz! – kiáltottam be Patt-nek, amíg elkezdtem felhúzni a sötétkék tornacipőm, de a választ már nem hallottam, mert elviselhetetlen fájdalom hasított a derekamba és a nyakam tövébe. Mozdulni sem bírtam, csak nyögni. Nem hallottam szinte semmit, a fejem annyira sajgott, de végül Patt után kiáltottam. Ő vidáman libbent be a konyhából, de amint megpillantott, mellém sietett és segített leülni a kanapéra, majd azonnal kiáltott Matt-ért és hívta a mentőket. Megmozdulni sem bírtam. A mentősök beadtak egy fájdalomcsillapítót, ekkor meg bírtam mozdulni annyira, hogy befekhessek a mentőautóba. A kórházban újabb fájdalomcsillapítókat kaptam, de közben többször is elájultam. Végül sikerült megröntgenezni, meg egy halom vizsgálaton estem át és olyan gépekben ültem, amiknek még a nevét sem tudtam. Nem mintha nem vizsgáltak volna korábban, de a sportorvosnál nem kellett ilyen ketyerékben töltenem ennyi időt. Végül, úgy 10-kor az orvos beállított hozzánk. Matt épp lement valami üdítőért, így csak Patt volt mellettem, amikor megtudtam, hogy két apró csont áll ki a gerincemből nyakamnál jobbra és balra. Valószínűleg akkor keletkeztek, amikor balesetet szenvedtem a lóval, úgy 8 évesen, de eddig nem okoztak problémát, most viszont növekedésem miatt olyan idegekhez értek, amelyek ekkora fájdalmat okoztak, de műtétre nem lesz szükség, csak óvatosnak kell lennem. A derekamnál nem találtak semmit, így ráfogták, hogy megerőltettem, ezért kényszerpihenő lett az ítéletem, és ami a teniszt illeti, nem tanácsolták, hogy az elkövetkezendő 2 hónapban pályára lépjek. Amikor az orvos kiment, Patt megsimogatta az arcom és óvatosan átölelt. Valamivel 11 után mentek haza Matt-tel; engem még bent tartottak estére megfigyelésre. Nem sokkal később elaludtam. Bár lehet, hogy nem kellett volna. Megint borzalmas rémálmom volt. Fehér derengésben láttam egy lányt, aki hasonlított rám, csak méz szőke hajában fekete csíkok is voltak, ami elég bizarrá, de ugyanakkor csábítóvá tette. Egy nyakláncot tartott kinyújtott kezében és megszólalt valamivel mélyebb hangon, mint az enyém:

- Oda kell adnom ezt neked! Hogy megvédd a lelkem!

Hirtelen a ködből feltűnt egy alak, fekete csuklyát viselt, majd kinyújtotta kezét, a gyűrűsujján egy hatalmas ezüst gyűrű volt, kék kővel.

- Ígérd meg, hogy nem bántasz! Nem teheted meg! Az adósom vagy! Segítened kell! – könyörögött a lány.

A csuklyás alak bólintott, majd rémisztő, metsző hangon megszólalt.

- Ígérem! Megmentettél, hát segítek neked! De ismered az érzéseimet mostanában… Nemcsak rajtam múlik!

A lány felsóhajtott, majd elővett a pulóvere zsebéből egy kést én megvágta magát. Aztán újra ködössé vált minden és Christian jelent meg.

- Igen, szerelmem - válaszoltam egy fel nem tett kérdésre, mire egy csókot kaptam válaszul, majd egy ölelést. De nem is én kaptam a csókot, mert kívülről láttam őket és egy furcsa, torz mosoly jelent meg Christian arcán. A lány pedig nem én voltam, hanem Nico. Most minden elsötétült, majd egy idegen férfi jelent meg megint fekete csuklya alatt és azt hiszem hozzám beszélt:

- Üdvözöllek a Bloody Mary-ben. Örülök, hogy végre találkoztunk! Kaphatok kóstolót? – kérdezte, majd felém hajolt, én meg fájdalmas szúrást éreztem, aztán még nagyobb fájdalmakat.

Zihálva ültem fel. Egy nővér azonnal befutott hozzám. Sírtam és sikítottam, bár fogalmam nem volt, hogy miért. Azonnal kaptam egy elég erős nyugtatót, mellyel álmatlan sötétségbe süllyedtem. Másnap kiderült, hogy bent kell maradnom; legalább egy hétig. Az orvosok újabb és újabb vizsgálatokat hajtottak végre rajtam. Még az alvás közben is vizsgáltak, de semmi. Nem volt több rémálmom, így már a hét végén hazamehettem, de még két hétig otthon kellett maradnom. Szomorúan vettem tudomásul, mert hiányoztak a barátaim. A fiúk benéztek egyik nap. Brandon egy halom házit hozott, Chad meg a kedvenc fagyimat. Annyira kedvesek voltak. És nagyon aggódtak értem, láttam a szemükben valami féltést. A lányok nem jöttek egy ideig, mert Ninának meccsei és Nico- nak meg edzőtábora volt. A második héten viszont benéztek, vidáman léptek be a szobámba, de amint megláttak, kicsit furcsán néztek rám. Megint hoztak házit, majd elkezdték elmesélni a legfrissebb pletykákat. De csak felszínesen mondtak el mindent. Mindketten furcsák voltak. Szűkszavúan válaszoltak a kérdéseimre; én pedig nem firtattam, hogy mi a baj. Végül Nico nem bírta tovább.

- Cassie, emlékszel, hogy milyen véleménnyel voltam Christian-ról? –kérdezte.

Bólintottam. Nico az én oldalamon állt. Folytatta:

- Szóval… - mély levegőt vett – ez a helyzet nagyon megváltozott. Felkért, hogy kísérjem el az Őszi Bálra és akkor levett a lábamról. Azóta együtt vagyunk.