Chapter V.

Chapter V.

Meglepetések

Egész éjjel képtelen voltam aludni, csak hüppögtem. Kisírtam az összes könnyet a szervezetemből. Patt reggel benézett, de amikor megpillantott, szótlanul sarkon fordult és halottam, ahogy a sulit hívja, hogy megbetegedtem és nem megyek be. Megkönnyebbültem. Képtelen lettem volna bemenni. És nem is akartam nagyon találkozni bizonyos személyekkel. Túlságosan fájt. De ahogy múlt a nap a fájdalom helyét átvette valami más érzés, amit eddig még sosem éreztem. Magányosság. Senkinek nem tudtam elmondani, hogy mi történt tegnap, mert én is alig fogtam fel bizonyos részleteit. Patt délben elköszönt, mert muszáj volt bemenni a galériába, Matt meg nem volt itthon. De emellett egyetlen egy barátom sem hívott. Aztán ahogy a barátaimról elmélkedtem, akaratlanul is Christianra gondoltam, meg arra, hogy amióta belépett az életembe, csak minden összezavarodott körülöttem. Bár lehet, hogy csak én képzelek bele sokat, de szerintem tönkre akar tenni. Felírtam egy képzeletbeli listára, hogy erről is beszélnem kell Ms. Harris- szel. Időközben sikerült lemennem ennivalóért, és alig értem vissza a szobámba, hallottam, hogy Patt köszön a hallban. Szerettem ezt a különlegességét a szobámnak, hogy ha valaki a konyhában vagy a hallban beszélt, az felhallatszott. De most ez az érdekesség sem tudott jobb kedvre deríteni. Úgy éreztem, mintha minden életenergiát kiszívtak volna belőlem. Csak visszaköszöntem, majd bezuhantam az ágyamba. Megint próbáltam aludni, sikertelenül. végül megadva magam, felhúztam a redőnyt. Szembesültem vele, hogy október ellenére elég szépen sütött a nap. A tegnapi viharnak már nyoma sem volt. Aztán felhangzott egy ismerős kopogás. Patt volt az.

- Chad van itt – mondta olyan hangon, mint aki megpróbál felvidítani. – Bejöhet?

Ránéztem, majd magamra. Majd újra rá és újra magamra. Nem tudtam dönteni. De végül Chad megjelenése és az ezzel egyidőben bennem feltörő érzések döntöttek.

- Fel tudod tartani 5 percig? – kérdeztem rekedten Patt-től.

- Persze. – bólintott, majd sietve becsukta az ajtót.

Nehezen felálltam és a szekrényemhez léptem. Előkaptam valami melegítőruhát, amit anno teniszhez használtam. Tenisz. Azt is elvesztettem. Christian számlája újabb taggal bővült. Bementem a fürdőbe és felmértem az állapotomat. Fürdésre nem volt időm, mert nem akartam Chadet megváratni, így csak arcot mostam jó forró vízzel, ellensúlyozandó a szemem püffedségét és a vörös karikákat. Mosolyt próbáltam magamra erőltetni, de a tükörképem borzalmas volt. Mielőtt teljes elkeseredésemben hisztériázni kezdtem volna, vettem egy mély levegőt és lementem a nappaliba. Chad a kanapén ült és Pattel beszélgetett. Nem volt feszült; valójában Chad soha nem érezte kényelmetlenül magát. Még akkor sem, amikor kellett volna.

- Szia. – köszöntem halkan, halkabban, mint szerettem volna, de így is meghallotta, felnézett rám és elmosolyodott. Aztán döbbenet kicsit visszavett a mosolyból, de uralkodott magán. Ha nem figyeltem volna rá annyira, észre sem vettem volna.

- Szia! – köszönt ő is. Ekkor Patt bólintott. Úgy tűnik elég volt annyit látnia, hogy képes vagyok megszólalni és megmozdulni, így hirtelen „Dolga lett a festőszobában” és lelépett.

- Felmegyünk? – kérdeztem még mindig rekedten és próbáltam valami érzelmet vinni a mondatba az összetörtségen kívül.

Chad bólintott és követett a szobámba. Ott hellyel kínáltam, én meg lehuppantam az ágyamra.

- Szóval… - kezdtem valójában csak azért, mert el akartam kerülni a kínos csöndet, és úgy vettem észre, hogy ő sem tud megszólalni, de hirtelen hadarásba kezdett.

- Cassie, én csak azért jöttem, mert nem voltál suliban és nem vetted föl a telefonod és én meg nem tudtam, hogy mi van veled… És ez aggasztott. – fejezte be hirtelen.

- Oh. – nem tudtam mást mondani. Egyrészt megdöbbentett, másrészt valami megroppant és megtört legbelül, de nem rossz értelemben. Inkább kezdtek a tegnap éjjel megfagyott és jégpáncéllá keményedett részeim felengedni, és, még ha a folyamat végét nem is láttam, jó volt érzékelni egy csipetnyi boldogságot. – Jó. – tettem hozzá ismét alig hallhatóan és lehajtottam a fejem.

Igazából semmi kedvem nem volt beavatni Chadet a tegnap történtekbe; sőt nem akartam, hogy bárki is tudomást szerezzen az általam elnevezett „spirituális képességeimmel”. Azonban hazudni sem szerettem volna az egyetlen barátomnak, akit tényleg érdekeltem; így az igazság egy kicsi és tömörített szeletét meséltem el neki.

- Tudod, a tegnapi nap eléggé sokkoló volt a számomra. A biológia házim miatt el kellett mennem az árvaházba; adatokat gyűjteni a szüleimről. – felnéztem Chadre. Tátott szájjal bámult rám, és látszott rajta, hogy várja a folytatást. – Ez az egész pedig kicsit megviselt. Olvasni róluk, magamról és sajnos elég keveset tudtam meg így is, de az egész nagyon felzaklatott. Pláne, hogy megtudtam, hogy csak az anyukám halt meg. Az apám él.

„- Uramisten” – hallottam meg a suttogást Chadből feltörni. Automatikusan átült az ágyamra és átölelt.

- Annyira sajnálom! – suttogta.

Hirtelen feltört bennem egy megfogalmazhatatlan érzés, amelyet eddig nem ismertem.

- Olyan rossz, hogy nem is kíváncsi rám! Azt hiszem, hiányzik. Bár még sosem láttam. – mondtam összegezve az érzéseimet halkan, könnyek nélkül. Megdöbbenten észleltem, hogy tényleg így érzek és nincs a vallomásomban semmilyen színjátszás.

- Ó! – mondta halkan és megsimogatta a hátamat, majd elengedett, de két kézzel fogta a vállaimat, mintha bármelyik pillanatban darabjaimra hullhattam volna. Meghatott, hogy ő itt van nekem.

- Na,  - szólalt meg egy kis csend után. – Mit szólnál, ha elmennénk valahova? Ugyan a tengerparthoz kicsit már hideg van, de még arra is rá lehet engem venni. – mondta, majd gyorsan hozzátette: - Természetesen, mint két barát.

Ránéztem és elcsodálkoztam; illetve azt hiszem, legbelül csodálni kezdtem. Ugyanis Chad mindig kínosan nagy odafigyeléssel kerülte a kettőnk ügyét; most azonban kerek perec kimondta, hogy hányadán állunk. Én viszont nem tudtam annyira egyszerűen elfelejteni a tegnapi napot. A döntésképtelenségem feltűnhetett neki, mert folytatta.

- Cassie! Cassie! – nyaggatott kedvesen – Segíteni szeretnék neked! Te vagy az a barátom, akiben mindig bízhattam, és aki mindig megvigasztalt, ha kellett.

Egy hét után újra mosolyogtam. Ha nem is nevettem, de elmosolyodtam. Büszkeséggel töltöttek el Chad igaz szavai. És ez rádöbbentett valamire. El kellett felejtenem mindent, ami Christiannal kapcsolatos; mert ő csak szomorúságot és fájdalmat okozott nekem, de mellette itt voltak az olyan barátaim, mint Chad, akik nem akartak nekem rosszat, sőt! Másrészt pedig felerősödött bennem a küzdelmi ösztön. Nem hagyhattam, hogy egy jött-ment ember beleszóljon az életembe. Felül kellett kerekednem rajta és figyelmen kívül kellett hagynom még a létezését is. Bólintottam, mire Chad is elmosolyodott és felpattant az ágyról.

- Hazarohanok a kocsiért; addig át tudsz öltözni. Kitalálok – köszönt el mosolyogva.

Megint sikerült mosolyt csalnia az arcomra. Nem elég, hogy kihúzott az örvényből, ami készült elnyelni engem, még udvarias is volt mellette. Amint becsukódott mögötte az ajtó berohantam a fürdőbe. Tudtam, hogy ugyan Chadnek bő negyed órára lesz szüksége, de ahogy felmértem a külsőmet az előbb, csodálkoztam, hogy egyáltalán Chad megismert. Gyorsan letusoltam és felkötöttem a hajamat. A szekrényből egy egyszerű, szűkített fekete pólót és egy világos farmert rángattam elő. Felraktam egy leheletnyi sminket, majd apró fülbevalókat tettem be; végül felkaptam egy övtáskát és beledobáltam az oldaltáskámból a pénztárcámat, egy jegyzettömböt meg egy tollat. Mikor a telefonomat kezdtem kutatni, a kezembe akadt egy apró fekete doboz. Amint megláttam, furcsa érzések keltettek hatalmukba. Leültem az ágyam szélére és óvatosan kibontottam. Egy arany nyaklánc volt benne egy medállal. Amint kibontottam, kiesett belőle egy törtfehér papír, rajta az alábbi, arannyal nyomtatott üzenettel az egyik oldalán:

Kérlek, vedd ezt föl szombaton a kedvemért!

A másik oldal üres volt, se aláírás, se monogram, semmi. Csodálkozva meredtem a papírra és letettem magam mellé. Kivettem a láncot és megvizsgáltam. Maga a lánc nem tűnt erősnek, viszont a medál nagy volt és nagyon réginek tűnt. Azt láttam, hogy van rajta valami minta, vagy kép, de először nem sokat láttam belőle, mert koszosnak tűnt. Az ujjaimmal óvatosan megdörzsöltem, mire világosabb lett, de aztán újra elsötétült, mintha a hőre reagálna. A markomba fogtam és pár pillanatig úgy tartottam; majd elengedtem és végre megpillantottam egy apró angyalszerű lányt rajta. Csak a körvonalait láttam, mert hirtelen újra eltűnt, de ki tudtam venni a hosszú haját, a szárnyait és a térdéig érő ruháját. Meredten bámultam magam elé, a kezemben forgatva a medált; amikor meghallottam egy autót dudálni a ház előtt. Felpattantam és az ablakhoz léptem. Chad volt az. Intettem neki, majd visszaléptem az ágyhoz, beraktam a medált a dobozába és az éjjeliszekrényem fiókjába süllyesztettem. Kikotortam a telefonomat, majd lerohantam a lépcsőn. Beköszöntem Pattnek, aki épp a vacsorát csinálta és megígértem neki, hogy nem maradok el sokáig. Chad az autónak nekidőlve állt. Halványan elmosolyodott.

- Öröm látni, hogy nem gubóztál be teljesen! – mondta nevetve. –Kisasszony! – tette hozzá, amikor kinyitotta az ajtót, majd megvárta, amíg beülök és becsukta az ajtót és sietve beült a volán mögé.

- Nah, eldöntötted már hogy mit csináljunk? – kérdezte fülig érő szájjal.

Bólintottam.

- Jelmezkölcsönzés! – adtam ki a parancsot, de ő megrázta a fejét.

- Nem túl jó ötlet. A ruhák legtöbbjét már kikölcsönözték.

- Mi?? Csak nem választották ki a „Tarzan és Jane” kosztümöt!

Chad tágra nyílt szemekkel bámult rám.

- Te láttad egyáltalán a meghívót?

Megráztam a fejem. A korábbi betegeskedések miatt kiestem a Diáktanácsból.

- Jobb lenne, ha vetné rá egy pillantást. – mondta, miközben gyújtást adott. – Ott van a kesztyűtartóban.

Kibogarásztam a meghívót a sok papír közül. Egy keménypapírból készült borítékban volt, ami törtfehér volt. Kinyitottam és kihúztam belőle az azonos anyagból készült meghívókártyát. Nyomtatott szöveg volt rajta:

„ Tisztelt Chad Wood,

Ezúton meghívom Önt a végzősöknek tartandó bálsorozat első

estélyére, az Őszi Maszkabálra, amelyet idén, iskolánk 200. fennállásának alkalmából - a szokottaktól eltérően –

a Hawnson család felajánlásának köszönhetően a Silversphere kastélyban tartunk /Nimalland, Eagleville, Silversphere, 35/, 2008, október 25-én 17 órai kezdettel.

Megjelenés az alapítás idejéhez hű /18. sz-i/ öltözetben, álarccal, kísérővel.

Oliver Smith -igh.

Alexander Hawnson – a helyszín felajánlója”

Nagyokat pislogtam.

- Ezt mikor kaptad? – kérdeztem

- Csak ma kaptuk. Kicsit későn szóltak szerintem – mondta gúnyosan – Mintha azt várnák, hogy mindenkinek a szekrényében lóg egy korhű ruha. Ráadásul szombatig csak 2 nap van.

- Megoldhatatlan – vágtam közbe – Szerintem ne menjünk – ajánlottam.

- A-a – mondta – A diri kötelezővé tette, miután negatív visszhangja volt annak, hogy korhűen kell megjelenni és persze álarcban.

Elképzeltem a jelenetet, ahogy az igazgató összehívatja a végzősöket és közli velük, öblös hangján ezt az újabb nagyszerű ötletet. Eddig az őszi bálokat a suliban tartották és nem zavartatták magukat a hagyományőrzéssel kapcsolatban, sőt; csak jelmezben lehetett belépni.

- Mire ez a nagy változás? – hangosítottam ki gondolataimat Chadnek, mire ő vállat vont.

- Ilyen kedvük volt. De ki ez a Alexander Hawnson? Sosem hallottam még róla.

Megráztam a fejem. A név egyszerre volt ismerős és ismeretlen.

- Valamiért olyan…

- Megérkeztünk – vágott közbe.

- Ez komoly? – kérdeztem döbbenten meredve az előttünk álló épületre.

- Igen – mosolygott – Képzeld, ez is Hawnson-éké. Miután megláttam a meghívót, rákerestem, hogy van-e valami hagyományőrző hely, ahol esetleg lenne lehetőség ruhát szerezni.

- De ez… - elhallgattam és megvárta, amíg Chad is megvilágosodik.

- Ez? – kérdezett vissza, mire sóhajtottam.

- Az árvaházam.

Chad döbbenten nézett rám.

- Cassie, fogalmam sem volt róla! – kezdett magyarázkodásba, mire leintettem.

- Nincs semmi baj – mondta és tényleg így voltam vele. – Nem a hellyel van bajom, csak az apámmal – füllentettem.

Kinyitottam az ajtót és sietős léptekkel elindultam, Chad követett. Megint egyszerűen jutottunk be. „Mintha a portás csak dísznek lenne” – gondoltam. És ez is egy újabb csepp volt az elég gyorsan megtelő poharamban. Amikor a kinyitottam a titkárság ajtaját, szinte már lángoltam. Szerencsére a titkárnő nem volt bent, így nem hoztam rá a frászt. Majdnem az igazgatói ajtón is besuhantam, amikor eszembe jutott Chad, aki próbálta velem tartani a lépést. Felé fordultam. Tudtam, hogy nem avathatom be bizonyos dolgokba, de muszáj volt azonnal kérdőre vonnom Ms. Harrist, arról, hogy miért nem mondta el nekem, hogy miért pont ma kell visszajönnöm. Nagy levegőt vettem, mielőtt elkezdtem volna, hogy ne Chaden töltsem ki dühömet, de így is kicsit mérgesebbre sikerült, mint szerettem volna:

- Tudnál várni egy pillanatot? – kérdeztem, mire bűnbánó arccal biccentett. Sajnáltam, hogy rosszul érzi magát, amikor nem kéne.

Újabb levegőt vettem és szinte betörtem az ajtót.

- Á, Cassandra – szólított meg a nekem háttal ülő Ms. Harris.

Már meg sem döbbentem.

- Miért nem mondta el? – kérdeztem ingerülten, mire megfordult a székkel és összehúzott szemekkel nézett rám.

- Minek mondtam volna el, ha az egyetlen kérésemet sem hajtottad végre?

Elvörösödtem.  Igaza volt. A mérgem egy pillanat alatt elszállt.

- Elnézést – mondtam lehajtott fejjel.

- Megértelek – válaszolt a helyzethez képest vidámabban. – Egész jól reagáltál rá. Láttam nálad gyengébbeket is. De később még dolgozunk ezen – mosolyodott el. – Most viszont mintha valami egész másról lenne szó. Beengedhetnénk a barátodat?

Bólintottam és behívtam Chadet. Miután ő is bemutatkozott és elmondta, hogy miért jöttünk – amit ugyan Mr. Harris feltehetőleg már tegnap tudott – a rendfőnöknő elkísért minket egy kiállítószobába; ami az épület másik szárnyában volt. Bent a város alapításától kezdve mindenféle történelmi eseményt bemutattak. Vitrinekben voltak régi pénzektől kezdve iratokon át minden; láttam pár ruhát is, amelyek gyönyörűek voltak. Azonban nem itt álltunk meg, hanem átvágtunk a termen és egy hatalmas raktárban kötöttünk ki. Ott 3 hatalmas szekrény várt minket tele ruhákkal.

- A ruhák mind-mind újak – kezdte Ms. Harris, amikor egy pár perce már bámultuk Chad-del a szekrénysorokat – de régi képek és tervek alapján készültek; egyediek, a nővérek és elítéltek varrták.

Chad-del továbbra is csöndben álltunk. Nem tudtuk, befejezte-e.

- Neked ezt ajánlom – mondta Ms. Harris, és elővett egy sötétbarna hosszú kabátot; fehér, magasan záródó inget; egy a kabáttal megegyező színű nadrágot és fekete lakkcipőt.

Chad megfogta az egész ruhászacskó köteget és Ms. Harrist követve elindult egy öltözőszoba felé. Amint az igazgatónő visszaért egy újabb marcangoló kérdést tettem fel:

- Kik Hawson-ék?

- Az alapítói többek között az árvaháznak, az iskolának, a korháznak; illetve a Belmontre felhőkarcolók tervezője az egyik ma is élő tag. Komolyan nem hallottál még rólunk? Nincs olyan hely, amiben ne lennének megemlítve.

Közben kotorászott a szekrényben és elővett egy gyönyörű ruhát és a kezembe nyomta a hozzáillő cipőkkel együtt.

- A fűzőt szerintem most ne próbáld fel hozzá.

Nem nagyon figyeltem a ruhára; jobban érdekelt ez a „titkos” család, de bólintottam; aztán folytattam a kérdezést.

- De én még sosem hallottam ez a nevet ezelőtt.

- Természetesen. Ezt a nevet csak az árvaház viseli. Korábban a korháznak is Hawson volt a neve, de úgy 10-20 éve a Hope nevet kapta

HOPE. Ez a név viszont ismerősen csengett.

- A többi cég viszont csak a Hawson család kezében van. Ilyen szempontból visszahúzódóak, de ha ünnepségekről van szó; akkor mindenből a legjobb, leghatalmasabb, legpuccosabb dolgokat halmozzák fel és végtelenül figyelnek a családi hagyományokra.

- Szóval visszafogott arisztokraták – morogtam, mire Ms. Harris elmosolyodott, majd az ajtó felé intett, ahol egy pillanattal később Chad jelent meg, szintén mosolyogva.

- Sosem örültem még ennyire ruhának, azt hiszem – mondta félszegen.

Hangos nevetésben törtem ki a vallomása hallatán. Valóban jól állt neki a ez az ünnepi megjelenés.

- Tudtam, hogy ez lesz a megfelelő – mosolyodott el Ms. Harris – Gyere Chad, válasszunk neked maszkot és hagyjuk Cassandrát próbálni. – mondta, majd Chad udvariasan kinyújtott karjába kapaszkodott és a raktár másik végébe sétáltak. Én beléptem a sebtében kinevezett öltözőszobába és gyorsan levetkőztem; majd még mindig Hawson – ékon elmélkedve óvatosan beleléptem a ruhába. Elmosolyodtam a cipzártól, ami annyira nem illett a ruha stílusához. Belebújtam a cipőbe is és kiléptem a raktárba. Addigra Chad és Ms. Harris is visszaért. Chad nyitott szájjal bámult rám; Ms. Harris pedig csak mosolygott és kinyitotta az egyik szekrény ajtaját, amibe belülről egy tükör volt szerelve. Amint megpillantottam magam, elállt a szavam. Legalább még háromszor kellett pislognom, hogy elhiggyem, nem valami festményt nézek. A szoknyába bele volt varrva az abroncs; a felső szoknya aranybarna volt, kézzel varrott mintákkal. Felette egy zöld felsőszoknya, ami nem teljes szoknya volt, oldalt indult és csak hátul futott végig a hasamnál egy kendőként végződve. A felső részen is folytatódott az aranybarna anyag a mintával együtt; a vállamnál pedig megint előjött a zöld anyag egy kis szatén vajszínű anyaggal keveredve, ami rajtam tartotta a ruhát, révén nem volt pántja. Már el is képzeltem, hogy begöndörítem hozzá a hajam és milyen vadítóan szép sminket teszek még fel hozzá. Még órákig tudtam volna gyönyörködni magamban, de Ms. Harris nem hagyta.

- Cassie, választottam neked is egy maszkot, remélem, megfelel. Most viszont öltözzetek vissza; mert kezd későre járni és ha jól gondolom, holnap még van iskola.

Sietve visszaöltöztünk és elköszöntünk; megbeszélve, hogy másnap eljövök a ruhákért.

A kocsiban mindketten csak mosolyogtunk. Chad végre nem érzett bűntudatot és éreztem rajta, hogy kezdi érdekelni egy kicsit ez a bál. Otthon csak Patt volt, aki örömmel nyugtázta, hogy mosollyal jöttem haza. Az örömöm és a bál miatti izgatottságom újfent csak addig tartott, amíg el nem aludtam. Újabb lidérces álmaim voltak. Az első nagyon valósnak tűnt. Egy fiatal férfit láttam, amint egy hálószobában áll. Ismerős volt az arca, de amikor jobban rátekintettem volna; hirtelen egy maszk került az arcára. De csak az arca felét fedte le, a szája kilátszott és mosolyra görbült. Ahogy jobban körülnéztem, rádöbbentem, hogy a saját szobámban állok!!! Aztán a  férfi; mintha rajtakapták volna, lerakott valamit az éjjeliszekrényemre és aztán…

Fényes teremben találtam magam. A bál. De tudtam, hogy álmodom, mert több százan voltak. Hirtelen a teraszon találtam magam egy magas, vöröses-barna hajú huszonéves, maszkos fiú társaságában; aki mosolygott, majd megcsókolt. Aztán egyszerre köhögni kezdett. Mindenki felénk fordult. Azt hittem, ott helyben meghal a fiú és elkezdtek kiabálni. De a többiek nem is figyeltek rám. Az arcukra néztem és rá is jöttem miért. Mindegyikükön azonos maszk volt. De nem csak az arcuk felső részét fedte, hanem az egész arcukat és a maszk színe pedig rózsaszínű volt. Mintha próbababák néztek volna rám, arcukon eltorzult, nem emberi mosollyal. Lenéztem a fiúra, aki alig kapott levegőt. Majd hirtelen ördögien elmosolyodott és ledobta a maszkját. Elkapta a derekamat és egy másodperc töredéke alatt áthajított a terasz korlátján a mélybe. Belém akad a szusz és sikítani sem bírtam, csak zuhantam és zuhantam és zuhantam.

        Reggel megint rossz érzéssel keltem. Sötét gondolataim voltak a bállal kapcsolatban. Nem tudtam, hogy csak az elmúlt napok pesszimizmusa hozta ki ezt belőlem, vagy tényleg meg fog történni az, amit álmodtam. Egyben biztos volta. Ha meglátom ott azt a srácok nagy ívben elkerülöm.

        A suli laza volt; Christian hiányzott – már akinek –; így tudtam a többiekkel lógni. A nap egész unalmasan telt az ebédszünetig, amikor egy gólya jött az asztalunkhoz, egy üzenettel a számomra. Az edző látni akart és beszélni a teniszről. Félelemmel vegyes izgalommal vártam az órák végét. Fogalmam nem volt, hogy miről akar velem beszélni az edző, de nagyon jó érzés volt újra belépni az edzőterembe.

- Cassandra! Üdvözöllek újra itt! – köszöntött az edző.

- Jó napot!

- Nem szeretném az idődet húzni – kezdett bele, mire úgy éreztem, mint akit gyomron vágtak – csak azért hívtalak le, mert szerettem volna személyesen elmondani. Sajnos nem tudom tovább fenntartani a helyedet a keretben.

Megdöbbent arccal néztem rá.

- De, de még vissza tudok jönni.

Az edző megrázta a fejét.

- Nézd Cassie. Szívesen venném, ha visszajönnél, de egyrészt végzős vagy, másrészt lenne egy jelentkező másodéves, tehetséges lány a helyedre. Szerettem volna tartani a helyed, de így most már nem lehet, így nem. Nagyon sajnálom, igazán tehetséges voltál.

Nem tudtam megszólalni. Bólintottam és magamban elfogadva a dolgot, letaglózva jöttem ki a teremből. Megint összetörtek. Úgy éreztem, már nem fog jóra fordulni a sorsom. Szomorúan ültem be a kocsimba és elindultam a ruhákért. Ms. Harris megint készségesen fogadott. A kapuban.