Chapter VI.

Chapter VI.

Hawnsonék

- Ma szabaduljunk ki egy kicsit innen, jó? – kérdezte nagymamás mosolyával az arcán.

Csöndben elsétáltunk a közeli parkba és leültünk egy félreesőbb padra. Gyönyörűen sütött a nap és egészen enyhe idő volt október végéhez képest.

Ms. Harris várakozólag nézett rám. Én meg – mint egy jelre várva – kérdésáradatot zúdítottam rá; mint az elmúlt két alkalommal is.

- Tényleg minden megtörténik, amit álmodok? Meg szabad másítani az előrelátottakat?  Christian miatt kellett kijönnünk ide? Veszélyt jelent ránk? Ő gonosz? Van valami képessége? Legyőzhető?

A következő levegővételemnél az igazgatónő felemelte a kezét, hogy megállítson.

- Csak szép sorjában. – kezdte - Azon álmaid vállnak valóra, amelyek olyan plasztikusak, mintha te magad is ott lennél. Természetesen megmásíthatod őket, de a képességed arra van, hogy jóra használd. És tudnod kell, hogy minden változtatásnak ára van. Elárulod, hogy mit álmodtál, ami ennyire felzaklatott?

Sóhajtottam egyet és elmeséltem neki a tegnapi álmokat.

- Megnézted az éjjeliszekrényed? – kérdezte.

Megdöbbenten megráztam a fejem. – Meg sem fordult a fejemben. Jobban izgatott a báli esemény.

Hümmögött.

- Sajnos nem tudom megfejteni a maszkszerű arcokat. De visszatérve Christianre.  Vele kapcsolatban nem voltak furcsa álmaid?

Próbáltam visszaemlékezni.

- Fáj. – mondtam halkan. – Miért fáj? – kérdeztem kétségbeesve.

- Valaki nem akarja, hogy emlékezz! El akarnak felejtetni veled bizonyos dolgokat, de te ne hagyd! Próbálj meg emlékezni meg Cassie! Valójában ezért jöttünk ki ide.  Talán itt könnyebben fog menni.

- Miért?

- Az olyanoknak, mint nekünk minden képesség sokkal erősebben jelentkezik természetes helyen, mint épített környezetben.  Ezért van az, hogy csak álmodban vannak látomásaid, mert akkor nem vagy tudatodnál, így a környezeted nem befolyásol.  Akkor vagy a legerősebb, de egyben a legsebezhetőbb is. Ezért fájnak azok az álmok. Megpróbálták őket kitörölni a memóriádból, de te sokkal erősebb voltál, mint ahogy számítottak rá. Ha nem lennél ennyire erős, akkor egyáltalán nem is emlékeznél rá. És fájdalom sem lenne, csak nagy semmi a kitörölt emlékek vagy álmok helyén. Szeretnél mindenre ismét emlékezni?

Bólintottam.

- Jó. Akkor hunyd le a szemed és kövesd az utasításaimat.  Dőlj hátra és engedd el magad. Tedd a kezeidet a combodra és vegyél egy mély levegőt és gondolj az első fájdalmas emlékfoltra.

Mindent úgy tettem, ahogy mondta. Égető fájdalom lett rajtam úrrá, de próbáltam legyőzni és a sötétségbe néztem.  Megijedve nyitottam ki a szemem és a nyakláncomhoz kaptam.

- Emlékszem! – tört ki belőlem.

- Látom! – bólintott ő is.

Értetlenül néztem rá, mire mosolyogva rám nézett:

- Ki mondta, hogy csak abban a szobában működik a képességem?

- Maga… - elhallgattam egy pillanatra. - … gondolatolvasó?

Megrázta a fejét.

- Amióta élek még nem találkoztam gondolatolvasóval. Viszont emlékolvasóval annál inkább. Csak az emlékeid által kivetített képet látom, de semmi egyebet. Néha az érzelmeket, de azokat kevéssé.

Emlékolvasó. Egy újabb szó a természetfeletti szótáramban.

- A következő még belefér? – kérdezte tőlem.

Bólintottam. Újra megtettem a szükséges lépéseket, majd zihálva nyitottam ki a szemem.

- Ez nem álom volt! – mondtam határozottan.

Ms. Harris bólintott.  – Igazad van.

Értetlenül álltam a tények felett.

- Akkor én meghaltam? – kérdeztem; az utolsó két szót szinte suttogva ejtettem ki.

Most nem kaptam egyértelmű választ mesteremtől.

- Menj vissza még egyszer és akkor - talán – megtudod a választ.

Megráztam a fejem. – Nem akarom tudni! – mondtam kissé már parancsolóan, de Ms. Harris is bólintott.

- Igazad van. Ennyi elég mára. Gondolom, felszabadul néhány órád a tenisz miatt.

- Megoldható lenne, hogy a délutáni edzések helyett idejöjjek? Nem szükséges, hogy ilyeneket csináljunk, mint ma, de itt biztonságban érzem magam.

Újabb bólintás: - Ez csak természetes. De most már induljunk vissza a ruhákért, mert gondolom, még az ifjú Chadhez is szeretnéd elvinni.

Visszafelé is csendben mentünk. Az igazgatónőtől irodájában búcsúztam el, mert dolga akadt. A titkárnő segített levinni Chad ruháját, ami az enyémmel együtt egy-egy hatalmas, vékony kartonpapír dobozban volt. Otthon üzenet várt Patt-től, hogy be kellett mennie a galériába, de vacsorát találok a hűtőben. A végén pedig egy helyes kis smiley volt, ami végre mosolygásra kényszerített. A mosoly a hálószobámig tartott.  Amikor benyitottam azonnal eszembe jutott a tegnapi álom. És az éjjeliszekrényen tényleg ott volt a cetli. Félelemmel vegyes izgalommal emeltem fel, hogy  elolvassam; de egy pillanat alatt minden feszültségem elillant, mert csak a titkos embertől származó ajándékhoz tartozó pár sor volt. Egy nagy sóhaj kíséretében végignyúltam az ágyamon és a fény felé tartva még egyszer elolvastam. Elakadt a lélegzetem. A papíron más szavak is voltak; de mintha a papírba lettek volna nyomtatva, nem rá. A fenti írás miatt pedig elég nehezen lehetett elolvasni; de nagy nehezen kiolvastam a 2 szót:

„Folytatása következik”

Megfagyott a vér az ereimben. Ezerszer újraolvastam és próbáltam először elhitetni magammal, hogy ez véletlen, de mint annyiszor; most sem tudtam becsapni önmagam.  Végül inkább értelmezni próbáltam. Mi következik még? Álmok; ajándékok? Nem akartam többet se álmodni, se ilyesmi ajándékokat kapni. Egy rövid ideig elgondolkodtam rajta, hogy a rendőrséghez fordulok. Aztán elvetettem. Mit is mondhatnék nekik? Hogy betörtek és észrevétlen elvették a láncomat; de aztán mégis megvolt? Vagy, hogy Christian lelökött a tetőtől; de túléltem? Esetleg, hogy névtelen ajándékot kaptam valakitől? Még a végén ők is paranoiásnak hisznek, mint Nico és Nina pár napja. Nem. Nem omolhatok össze; mert ki kell derítem, hogy Christian  tényleg lelökött-e a tetőről. És hogy ha igen, akkor miért és én pedig hogy maradhattam életben.  A másik problémás dolog a legfrissebb álmom volt. A vörös herceg. Így neveztem el hazafelé jövet. Ő volt az első olyan, akit az álmom előtt még sosem láttam. ÉS mivel nem ismertem, ezért azt sem tudtam, hogy miért akart velem végezni. Ennek ellenére fel kellett készülnöm ellene. És belőle is ki kellett szednem mindent.

Lent megszólalt a csengő kizökkentve a gondolatmenetemből. Chad jött a ruhájáért és felajánlotta, hogy holnap elvisz a bálba, így nem kell puccosan vezetnem. Nagyon aranyos volt tőle, elfogadtam az ajánlatát. Ezzel az apró kedvességével valahogy enyhén megnyugtatta a megtépázott idegeimet. Miután elköszöntünk egymástól, tervezésbe kezdtem. Annyira belemerültem a dolgokba, hogy legközelebb az ébresztőm csengésére keltem fel délelőtt 10kor. Körülöttem az ágy tele volt szórva papírgalacsinokkal és volt egy 1 pontos tervem. Nem volt erőm folytatni. Elmentem futni, hátha ott valamit össze tudok hozni. Amikor hazaértem, letusoltam és ettem, majd nekiestem a tervezet befejezésének. Végül 3 pontban tudtam összefoglalni a lényeget.

1.) Elcsalni Christiant Nicotól

        - FONTOS: Nico ne fogjon gyanút!!!

        - ötlet: üzenetet adni Christiannek -> Hogyan?

2.) Kérdések:

        - tényleg lelökött-e a tetőről

        - ha igen, akkor hogyan élhetek

        - ha nem, akkor mi történt a tetőn

        - mit keresett az árvaházban

        - miért szórakozik velem

        - miért van itt egyáltalán és miért most jött

3.) fenyegetés:

        - hagyjon engem békén -> ne csináljon nekem programokat és ne

        merjen még egyszer hozzáérni

        - ne kövessen

        - ne hülyítse Nico-t mert ő nem ezt érdemli

        - nincs itt semmi keresnivalója, jobb lenne, ha eltűnne!!!

Végigolvasva a papírt, haragot és elszántságot éreztem. Beszárítottam a hajam és elkezdtem készülődni. Hatra kész volt a sminkem és már a ruha is rajtam volt. Úgy éreztem magam, mintha tényleg abban a korban teleportáltam volna. Patt segített megkötni a fűzőt. Ő is elámult a végeredményen. Kicsit meg is hatódott. A fennmaradó időben megírtam a cetlit. Egyszerűen fogalmaztam.

„Te. Én. Terasz. Most.”

Elégedett voltam magammal. Aztán megpillantottam az ékszerdobozomban a nyakláncot. Egy kicsit összetörtem. Nem tudtam, hogy felvegyem-e; vagy inkább ne. Végül félelemből és kis kíváncsiságból mégis felvettem. A gyöngyöt pedig átfűztem a kezemre. Késznek éreztem magam. A cetlit is sikerült elrejtenem a ruhámban. Először nevetségesnek találtam az ötletet, de a retikül lehetőségét elvetettem. Átvettem a kérdéseket még egyszer és kirúzsoztam a szám.

***

       

        Chad pont időben érkezett. Elképesztően jól nézett ki. Az autóúton Chad beszámolt Nina és Nico készülődéséről. Jókat derült; de én csak mosolyogtam; agyban nem voltam vele. Valahol a jövőben jártam. Ezredszerre is átfutottam a tervemet. Mire odaértünk, már egy kevés izgalmat is felfedeztem magamban. Úgy éreztem, mi érkeztünk utoljára. És valóban így is volt. A kastély parkolójában már alig volt hely. Lenyűgözött az épület. Voltam már bent kiskoromban; de nem emlékeztem, hogy ilyen hatalmas. Vagy 100 ablaka volt csak ezen az oldalon. A legfelső emeleten sötét volt; az alsó két szint viszont szikrázóan ragyogott. A kocsiban feltettünk a maszkjainkat és amint Chad udvariasan kinyitotta nekem az ajtót; kiszálltam. Elindultunk a bejárat felé és Chad újra elismételte, hogy gyönyörűen nézek ki. Ahogy beálltunk a sorba, viszonoztam a bókjait. Viszont mielőtt beértünk volna, eszembe jutott valami, ami csak rátett egy lapáttal az eddig felgyülemlett feszültség szintemre.

- Chad, táncolnunk is kell? – kérdeztem szinte suttogva.

- Persze. De biztos emlékszel rá; tavaly is ezt táncoltuk a záró bálon. A koreográfia megmaradt.

Huhh. Mintha egyáltalán tudnám, hogy mi volt egy éve. Reméltem, hogy amint elkezdődik a zene, majd eszembe fog jutni a dolog. Ugyanis nagyon is falábú vagyok.

        A bejáratnál két ajtónállónak öltözött gólya állt, egy fiú és egy lány; akik köszöntöttek minket és jó szórakozást kívántak. A hatalmas kapu túloldalán az igazgató állt; kövérkés testével eltakarva egy másik alakot. Az igazgató mindenkivel kezet rázott és láttam, hogy a másik férfi is így tesz. Amint odaértünk hozzájuk, megszólalni is elfelejtettem. Az idegen ugyan maszkot viselt, de nagyon azon keresztül is megrémített. Láthatólag vonzó és attraktív volt, közepesen hosszú vörös, zselézett hajával; zöldeskék szemeivel; vékony testalkatával és magasságával. Arisztokratikus vonásai ellenére halálra rémített. Nagyon hasonlított az álmomban megjelent fiúra. Pár napja még azt mondtam volna; „micsoda véletlen”; azonban most már tudtam, hogy vigyáznom kell vele. Az igazgató kezet rázott velünk, majd a maszkos férfira mutatott:

- Ő itt Alexander Hawson; a városalapítók leszármazottja.

- Örülök a találkozásnak – mondta udvariasan Chad és kezet fogott a férfival; majd arrébb lépett; helyet hagyva nekem.

- Örülök, hogy megismerhetem – mondtam én is, hasonló stílusban, mint Chad.

- Üdvözlöm – mondta, majd a kézfogást kézcsókba fordította és hozzátette: - Cassandra.

A feszültségszintem – ha ugyan még lehetséges volt – tovább emelkedett; a pupilláim kitágultak és nehezen vettem a levegőt egy pillanatra; majd hatalmat gyakoroltam a feltörő hisztéria és pánik felett. „Nem ezért jöttél elsősorban” –emlékeztettem magam; így mosolyogva pukedliztem egyet és sietve Chadbe kapaszkodtam. Rápillantottam az arcára és az igazgatóéra; végül Alexanderére. Mindhárman mosolyogtak; de amíg Chadé és a dirié csak egy bárgyú jóérzést keltő mosoly volt; addig Alexanderé ravasz volt és figyelmeztető. Emlékeztetett Christian hasonló mosolyára. Megborzongtam. Szerencsére a további kényelmetlenkedéstől megmentett a felcsendülő zene; amely a táncparkettre hívta a végzősöket. Biccentettünk, majd a többiek felé orientálódtunk. Nináék épp akkor hagyták ott az italpultot. Amikor megláttak minket, furcsán néztek ránk; főleg rám. Bátorítóan és békülékenyen elmosolyodtam és végigmértem őket. Mind-mind gyönyörű ruhákban voltak. Nina vörös selyemben; ami kiemelte sápadt karját és fekete haját. Nico kék düftinruhát viselt; ez neki is kiemelte a bronzos színét és zöldes szemszínét is. Brandon egy szürke zakót viselt; felső zsebében egy vörös rózsával. Christian hasonló szerelésben volt; csak ében feketében; ami harmonizált sötét hajszínével és a lelkével. Neki egy kék liliom lógott ki zakójából. Ő volt az egyetlen, aki visszamosolygott ugyan csak egy pillanatra, de kezdtem azt hinni, hogy Alexanderrel netán rokonok. Ugyanaz a ravasz, számító és mindemellett fenyegető mosoly volt. Hirtelen a hívózene elhalt és az igazgató szót kért.

- Örömmel köszöntöm a végzős évfolyamot és kísérőiket! Ezen alkalommal szeretném megnyitni a végzősök bálsorozatát! – itt hatásszünetet tartott; mire megtapsoltunk – A hagyományokhoz híven felkérném a végzősöket a nyitótánc bemutatására. És ne feledjétek, ma megválasztjuk a Bálkirályt és Bálkirálynőt, akik a bálsorozat házigazdái lesznek!

Megszólalt a keringőnk zenéje. A párok pillanatok alatt elfoglalták a jól betanult helyeiket. Ha nem lett volna velem Chad; azt sem tudtam volna, mit kell tenne. Azonban, amint elkezdtünk táncolni mindent tudtam. De nemcsak tudtam; minőségbeli változást fedeztem fel. És ez Chadnek is feltűnt. Láttam a megdöbbenést a szemében; hogy bizonyos taktusoknál nem lépek a lábára. Én is csodálkoztam és végre élveztem a táncot! A tánc végén megtapsoltuk egymást.

Chad hitetlenkedve szólalt meg.

- Hol tartottad eddig a tánctudásod?

Mosolyogtam. Nem tudtam válaszolni és csak megráztam a fejem. Másik zene csendült fel.

- Nem folytatjuk? – kérdeztem boldogan. Chad mosolyogva visszavezetett a parkettre. Teljesen lázba hozott az új képességem.

Képesség? Jajj ne… Majdnem megálltam a táncban, de megembereltem magam. Szinte oda sem kellett figyelnem a lépéseimre. Jó fél órája táncolhattunk már a különböző stílusú dalokra, amikor Alexandert pillantottam meg a táncparkett másik oldalán, ahogy felénk araszol.

Agyamban a FUSS szó suhant át. De nem akartam lebuktatni magam. Így próbáltam nem Alexanderre koncentrálni és csak tovább lépegetni mosolyogva Chaddel. Aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen. Kifogások keresésébe kezdtem.

- Felkérhetem a kisasszonyt? – kérdezte tényleg 18. századi beszédmodorban.

- Természetesen. – bólintott Chad. Nem látta a szememben a kétségbeesést.

A kifogáskeresésé pedig eredménytelenül zárult a fejemben. Jeges mosolyt lövelltem Alexander felé. Viccesnek találtam, hogy hasonló hatást vált ki belőlem, mint Christian. De megráztam a fejem és Chadet követtem a szememmel, aki azért kicsit letörten vándorolt vissza a többiekhez. Aztán már nem tudtam rá figyelni, mert amint a házigazda megfogta a kezem; a külvilág kizáródott. Szó szerint. Nem hallottam szinte a zenét sem, nem hogy a mellettünk táncolók csevejét. Kezdtem kapizsgálni, hogy Nico mit eszik Christianben.

- Mire gondolsz? – kérdezte Alexander halkan, de kacéran.

- Arra, hogy emlékeztetsz valakire.

- És kire? – kérdezett vissza.

- Nem hiszem, hogy ismernéd. – mondtam, bár élte a gyanúperrel, hogy valahonnan ismerik egymást. – Christian Hopenak hívják.

Merően a szemébe néztem; de semmit nem tudtam kiolvasni belőle. Csalódott voltam, de mintha az ő arcán is egy pillanatra cslódottság suhant volna át.

- Valóban nem ismerem – hazudta.

- És az én nevemet honnan tudtad? – kérdeztem, újra a szemébe nézve. Láttam, hogy valami megcsillan benne.

- Csak láttam a meghívottak névsorát; amikor a titkárnőm a címzést csinálta.

- Aha – bólintottam, bár egy szavát sem hittem el. – És miért nem láttalak soha a suliban? Nem lehetsz nálunk sokkal idősebb.

Elmosolyodott. Most szórakozottan.

- Európában tanultam kiskorom óta. Svájcban, majd később Olaszországban. Idén kezdtem az első évemet Oxfordban.

- Aha – újfent nem hittem neki. – És… - meg kellett tudnom, hogy miért akar megölni.

- Hogy miért vagyok mégis itthon? Apám betegeskedni kezdett és megkért; vegyem át a családi ügyek intézését, amíg jobban nem lesz.

- És te csak otthagytál csapot-papot és hazajöttél?

- Természetesen. Tudod, Cassandra; nálam a család az első és mindenekfelett álló.

Olyan furcsán ejtette a „Cassandra” szót.

Vége lett a zenének és mi is megálltunk; megtapsolva a zenekart.

- Köszönöm a táncot! – mondtam, mire meghajolt egy kicsit.

- Számomra volt megtiszteltetés! – mosolyodott egy, majd ellépett tőlem – Én köszönöm! Remélem, még összefutunk ez este folyamán.

Kénytelen voltam kijátszani egy kártyámat, hogy megtudjam: tényleg ő volt-e az álmom szereplője, vagy sem.

- Én is; de semmiképp sem a teraszon.

Talált. Az arca némiképp megváltozott.

- Miért, angyalom, mi bajod az erkéllyel?

- Veszélyes hely az! Könnyen ki lehet esni!

Annyira közel vagyok. Mindjárt kibújik a szög a zsákból. – gondoltam.

- Cassie! – hallottam meg bársony hangú gyilkosomat nem messze tőlem. A pillanat Alexanderrel elillant. Félig Christian felé fordultam.

- Micsoda meglepetés! – mondtam cinikusan – Előre kiterveltétek?

- Miről beszélsz? – kérdezte Christian

- Ugyan már! Nem tudom, mit akartok, de rosszul hazudtok!

- Alexander! – szólalt meg egy lány az említett mögött – Jelenésed van!

Ő bólintott és elindult tőlem olvashatatlan tekintettel és ábrázattal. Majdnem utána kiáltottam, de megálltam. Dühösen fújtattam egyet. Hirtelen Christian magához húzott és akaratom ellenére táncolni kezdett velem. Itt volt a lehetőség!

- A lányok irigyek rád! – mondta csibészes mosolya kíséretében; mielőtt megszólalhattam volna – Megpukkadnak a méregtől, hogy te vagy a legszebb. A fiúk meg! Mindegyik téged akar! Hallgasd csak! – egy pillanatra a jobb fülemhez ért a mutatóujjával, mire megsüketültem. Legalábbis először azt hittem. De csak a háttérzaj szűrődött ki, mint az előbb Alexander érintése nyomán, csak most a magánbeszélgetéseket is hallottam.

„Láttad a ruháját? „– kérdezte az egyik kémiára járó csoporttársam egy másik lánytól.

„Igen. Szép. De vajon honnan szerezte be ilyen gyorsan? Biztos a házigazdával is kavar. Láttad, hogy az előbb együtt táncoltak?” – válaszolta egy másik lány.

Aztán két fiú beszélgetésébe nyertem bepillantást.

„Cassie gyönyörű, mint mindig!”

„Igazad van, haver; úgy lennék most az új srác helyében!”

Végül a barátaim diskurzusát csíptem el.

„Nem hiszem el, hogy most is így kell pompáznia!” – ez Nico volt.

„Méhkirálynő” – kontrázott rá Nina és felhajtotta a diétás kóláját.

„Nem értem, mi bajotok van!” – kelt védelmemre Chad.

„Öreg, téged is az ujjai köré csavart.” – mondta Brandon.

„ Csak szállna le Chris-ről! Azért nem lehet minden az övé! Ó basszus, most is együtt táncolnak!” – nyögte Nico

Az utolsó mondatnál Christian arca egy pillanatra megváltozott és megint visszatért a ravaszdi rókához. De mielőtt bármit kérdezhettem volna, az igazgató szót kért.

- Kedves végzősök! Elérkezett a bálkirály és bálkirálynő választás! Idén az átadó pedig kedves házigazdánk lesz! Köszöntsétek nagy tapssal Alexander Hawsont!

A pódium felé fordultam és mélyen érzékeltem, hogy Christian eltűnik mellőlem. Majd felrobbantam a dühtől, hogy elszalasztottam a lehetőséget. Közben Alexander felsétált a színpadra – arcán még mindig viselve a maszkot – mire az összes bálozó tapsviharban tört ki. Hirtelen bevillant valami az álmaimból és gyorsan körbenéztem a mellettem álló társaimon. Megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy semmit jelét nem látom annak a szinte már hipnotizált, bábokra emlékeztető társaságnak.

- Akkor nem is húnám az időt sokáig! A 2011-es bálkirálynő Cassandra Hill!

Csak akkor figyeltem fel, amikor beállt a csönd a nevem után. Minden szem rám szegeződött én pedig amint felfogtam Alexander mondatának tartalmát; elindultam felé. A színpadon Alexander a fejemre tette a koronát én pedig villámló pillantást vetettem rá; miközben a közönség felé konzerv mosolyt villantottam.

- A bálkirály pedig Brandon Scott! - kiáltotta boldogan Alexander.

Brandon legalább annyira meglepődött, mint én. Ám amikor elsétált mellettem, halkan hozzám szólt: - Engem nem fogsz megvezetni!”

Nem hittem a fülemnek. Brandon is ellenem volt immár. Miközben az ő fejére is felkerült a korona, nekem eszembe jutott egy ötlet és magamhoz ragadtam a mikrofont. Mindenki elcsöndesedett és várták a köszönetnyilvánításomat.

- Nem köszönőbeszédet mondanék, hanem csak egy bejelentésem lenne. Nekem nincs szükségem erre! – mondta és levettem a fejemről a koronát. Először mindenki mosolygott; de hirtelen súlyos csönd telepedett a nézőközönségemre. – Szeretnék lemondani erről a lehetőségről Nina Reed javára. – A döbbenet egy pár pillanatig még kézzelfogható volt; de itt-ott halk susorgást hallottam. Ilyen még nem volt a suli történetében; így az igazgató is kicsit meglepetten meredt rám; de mikor felvettem a szemkontaktust, elmosolyodott és elvette a felé nyújtott koronát és a mikrofont.

- Akkor kérem Ms. Reedet a színpadra! – mondta nevetve.

A reflektor pár pillanatig pásztázva kereste Ninát, majd mikor megtalálta követte végig a pódiumig. Ott gyorsan nyomtam egy puszit az arcára és sietve távoztam. Hallottam, hogy pár ember tapsol; köztük Alexander a színpadon és Christian Nico mellett. Elindultam feléjük. Chad hozzám lépett és megölelt. Nico elfintorodott és valami ehhez hasonlót morogott az orra alatt: „A királynő kegyet gyakorol!”  Nekem azonban mást mondott: - Megdöbbentettél Cassie; olyan kedves vagy!

Egy pillanatig egymás szemébe meredtünk. majd megszólaltam:

- Köszönöm Nico! És most, ha megbocsájtotok!

Elmentem Christian mellett és kézbesítettem az üzenetemet. Pont a zakója zsebébe csúsztattam, miközben megérintettem a kezét. Pár lépéssel átvágtam a termen és kiléptem a teraszra. Kint kezdett hideg lenni; de valahogy nem éreztem, Forrt bennem az indulat, a düh, a méreg. Megint egy halom kérdés futott át a fejemen. Mi okozta a barátaim ellenszenvét? Chad miért maradt mégis velem? Vajon félnem kell Alexandertől?

Elgondolkodtam és a távolba meredtem. Majdnem felsikoltottam, amikor valaki hozzámért a hideg kezével. Az adrenalin löketnek köszönhetően megragadtam a karját, megfordultam és már majdnem kicsavartam a kezét, amikor eljutott a tudatomig, hogy Alexander az. Hirtelen elengedtem és lesütöttem a szemem. Mintha az álmom a viszályára változott volna.

- Valóban veszélyes a terasz! – nevette el magát kurtán. Én nem tudtam vele nevetni. – Te magad vagy a veszély, angyalom!

Mímelve elmosolyodtam. Ő folytatta:

- Nagyon nemes cselekedetet tettél ma! Mindig ekkora volt a szereteted a barátaid felé?

Nem válaszoltam.

- Cassie! Jól vagy? – kérdezte, megemelve a fejemet az államnál fogva.

Pislogtam. Megint kizáródott minden, amint megérintett.

- Igen, perszem csak frusztrálnak bizonyos emberek

- Bántottak? – kérdezte védelmező stílusban.

- Nem, dehogyis!

- Biztos? Ijedtnek tűnsz! – mondta és megfogta a kezem.

Le akartam rázni, de nem hagyta. Kénytelen voltam szemkontaktusba lépni. Majdnem elmerültem a tengerzöld szemeiben és kezdtem hinni, hogy rosszul álmodtam meg a dolgokat, amikor hirtelen elengedett és megszólalt.

- Hozok valamit inni!

Bólintottam. És örültem neki, hogy nem jutottam mélyebbre vele. Újra a kert felé fordultam és elgondolkodtam, hogy mit éreztem az előbb. Ugyanis amikor belenéztem a szemeibe; mintha láttam volna felvillanni egy képet. Rólam. Próbáltam visszahozni a képet, de alig ment.

Alex – most tanulva az előzőekből – most nem érintett meg, csak lerakta elém a poharakat a párkányra.  Ránéztem és most direkt felvettem a szemkontaktust. Próbáltam újra a lelkébe látni, de így nem ment; szóval megragadtam a kezét. Egy kép villant fel egy pillanatra. Ő meg én csókolóztunk. Elmosolyodtam és már tudtam, hogy az álmom csalfa volt. Ez a fiú itt előttem nem akar megölni. Csak tiszta és pozitív érzelmeket táplál. Hát miért ne lépjek én is? Számomra is szimpatikus volt már az álmomban is; így megcsókoltam. Ő belemosolygott a csókba, majd mikor zihálva eltávolodtam tőle, ismerősen kacér mosollyal megszólalt:

- Már a Bloody Mary óta vágyom erre!

CHRISTIAN!!!!

Olyan gyorsan történt ezután minden.

Egyszerre csattant egy pofon és kiáltott fel valaki mellettem.

Nico. Nyomában Alexanderrel, akinek a mosolya megrémített. Éreztem, hogy egyre több ember áll meg és figyeli a kibontakozó hisztériát.

- Christian levette a maszkját és megdöbbentséget mímelve Nicora nézett, majd rám.

- Jesszus édes itt a sötétben azt hittem, hogy te vagy az! – egy másodpercig sem dőltem be neki, Nicoval ellentétben, aki Christianhoz fordult.

- Értem édes, meg is bocsájtok. Neked viszont nem! – nézett rám villogó szemekkel. – Utoljára mondom neked, Christian az én pasim és szállj le róla! Mégis mit képzelsz, ki vagy?

Bennem is felment a pumpa.

- Hát nem egy hiszékeny liba, aki mindent bevesz, amit a pasija hazudik neki.

Ekkor csattant még egy pofon. Csak most Christian helyett az én arcom lett vörös. Épp vissza akartam ütni, amikor Alexander lefogott; Chrsitian pedig ügyes mozdulatokkal maga felé fordította Nicot. Aztán még egy éles sikolyt hallottunk. Hirtelen mindenki a terem felé fordult. Felismertem a sikítást. NINA! Elindultam futva befelé, de Nico gyorsabb volt és meglökött; amitől majdnem hanyatt estem; de végül megkapaszkodtam valakiben Közben az emberek besiettek mellettem én pedig felnéztem arra, aki elkapott. Undorral téptem ki a kezem Christian szorításából.

- Én nyertem! – mondta fenyeget mosollyal – Nem kell megköszönnöd, gratis volt.

- Utállak! – sziszegtem az arcába; majd sietve elindultam a terasz nagy kőlépcsőjén a kertbe. Siettem. Nem az autók felé indultam, hanem be az erdőbe. Tudtam egy gyalogutat amivel egészen közel köthettem volna ki a házunkhoz. Sietve léptem; a hátam mögött akartam hagyni ezt a katasztrófát. Rosszabb volt, mint ahogy megálmodtam. Hogyan nem ismertem fel Christian-t? Sóhajtottam Belefáradtam az egészbe. Le akartam lépni. De aztán Mattre és Pattre gondoltam, meg Chadre. Ők sokat tettek értem. Nem hagyhatom őket csak úgy magukra. De nem is tudnám elviselni Christiant mindennap. Nem tudtam a megoldást. Már jó 10 perce gyalogoltam és kezdtem egyre jobban eltávolodni a fényektől. Megálltam egy pillanatra és hallgattam az erdő csendjét és éjszakai lakóit. Egy bagoly huhogott pár méterre tőlem balra. Vettem egy mély levegőt. Olyan jó érzés volt, ahogy beáramlott a hideg, tiszta oxigén a tüdőmbe. A Ms. Harris-szel eltöltött délután jutott eszembe. Talán most sikerül valamit előkaparni Christian ellen – gondoltam. Lehunytam a szemem és elkezdtem lassan lélegezni. Visszaemlékeztem az utolsó eltüntetett álom utáni reggelre és az érzéseimre. Megvolt az érzés és onnan léptem vissza az álomba. Majdnem felsikítottam, amikor egy komoly gyanú ébredt bennem. Hihetetlennek tűnt az egész. Bár magamból és Mr. Harris-ből kiindulva igenis hihető.

Valami megreccsent mögöttem. Megijedtem és futásnak eredtem. Hallottam, hogy üldöznek. Mint egy vadállatot. Egy vámpír számára feltehetőleg én vagyok a vad. És nem tévedtem. Hallottam az emberi beszédre is emlékeztető hörgést magam mögött. Hátranéztem. Aztán valami keménynek ütköztem és szétszakítva a ruhámat elterültem a földön. Abban a pillanatban vetődött rám a támadóm merőn fogvatartott világító tengerszínű szemével és egy ezredmásodpercig úgy tűnt, itt véget ér az életem; de aztán valami megváltozott. Villámgyorsan eltűnt felőlem; én pedig azon nyomban elájultam.