Chapter II.

Chapter II.

Christian

Az álmok végén megriadva nyitottam ki a szemem. Körbenéztem és megdöbbentem. Az ágyamban voltam, felöltözve a kedvenc hálóingembe. Az órám hajnali 3-at mutatott. Minden csendes volt a házban. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi is történt tegnap este, de csak annyi rémlett, hogy a láncom szétszakadt, majd az, hogy az ágyamban olvastam és Patt benyitott, hogy jóéjszakát kívánjon. És még volt egy szörnyű rém kép; az álmaim. Emlékeztem egy síró pólyásra, majd egy villámra és egy vérbe fagyott nőre. Megráztam a fejem. Nem AKARTAM az álmokra emlékezni, de valami nem hagyott nyugodni. Nem emlékeztem a láncom elszakadása és Patt jó éjszakát kívánása között semmire. Pedig nem volt bennem semmi tudatmódosító. Éreztem, hogy nagyon fájdalmasan, de képes lennék emlékezni. Ám most semmiféleképpen sem akartam ezt tenni. Amit akartam az a gyöngyöm. Ugyanis az első pillanattól kezdve éreztem, hogy már nincs a kezemen. Összefogtam a hajamat egy hajgumival, amikor a kezembe akadt egy vékony lánc. Sietősen kezdtem tapogatni, amíg meg nem találtam a gyöngyöt a lánc végén. Megnyugodva elengedtem a hajamat és a láncot és ismét álomba merültem.

Másnap a reggeli tenisz 7-8-ig volt. Ninának megmutattam a láncot, mire ő majdnem letépte rólam, amikor rádöbbent, hogy igazgyöngy. Nyolckor csatlakoztak hozzánk a fiúk és együtt átsétáltunk a suli „A” épületébe. Elkezdődött egy újabb nyomasztó kedd. Szeretek suliba járni, nem ezzel van a gond, hanem azzal, hogy néha máshol lennék. És nem partykon. De azt nem tudtam, hogy hol. Mindegy, ez is egy korszaka az életünknek. Nevetve mentünk be a következő óránkra, majd ebédelni. Az ebédlő szokás szerint tömve volt, de nekünk – mint végzősöknek – megvolt a jól bejáratott asztalunk, amit még az első évnyitónkon lőttünk be magunknak. Az ablak mellett volt és gyönyörű kilátás nyílott róla a Smooth folyóra, ami kettészeli a városunkat, a nyüzsgő metropolist és a csendes kisvárost. Ez mind szép és jó, csak ma volt ott valaki. Pedig a sulitársainknak mind van saját asztaluk. Még a cserediákoknak is. Háttal ült nekünk egy fiú. Én értem oda először és leraktam vele szemben a táskámat, majd kérdőn néztem rá. Ő addig lehajtott fejét felém, majd az addigra odaérő Nico felé fordította. Ilyen kék szemeket életemben nem láttam! És a haja! HOLLÓFEKETE! És biztos nem festett! Újra rám pillantott és kivette a füléből a fülhallgatóját. Ahogy elengedte, rásiklott a tekintetem a ruhájára. Eléggé kidolgozott felsőtesttel rendelkezett a betolakodónk. Lenyelte a falatot és megköszörülte a torkát, majd megszólalt, lenyűgözően bársonyos és kellemes hangján.

- Ez a ti helyetek, ugye? – kérdezte, mint aki direkt ide akart volna ülni mellénk. Oké, volt még egy szék, de ki hatalmazta fel, hogy leüljön? Hm?

- Igen, pont az, de mégis mit képzelsz, hogy csak ideülsz? – kérdezte kissé kikapósan Nico, akinek épp nagyon rossz napja volt.

- Bocsáss meg, Nico! – mondta a fiú ugyanazon a gyengéd hangján, bár ez a gyengédség nem gyengeséget sugárzott, hanem valami tökéletes önbizalmat és magabiztosságot. Nem is alaptalanul, ugyanis úgy vettem észre, hogy Nicoban bennragadta a szusz. És bennem is, most, hogy jobban ránéztem, a fiú nagyon ismerősnek tűnt.

- Ööö… - makogta Nico, mire a tag felpattant és kezet nyújtott

- Bocsi, bunkó voltam, be se mutatkoztam. Christian Hope vagyok! – mosolyodott el, kivillantva nagyon-nagyon tökéletesnek tűnő fogait. De Nicot még mindig nem hathatta meg, mert még mindig értetlen fejet vágott, mire Christian folytatta - Én is járok lovagolni és láttam a rólad szóló cikkeket a dicsőség falon. Gratulálok! – mosolygott tovább

- Ó – mondta Nico pironkodva és a szája elé kapta a kezét, majd kibökött egy köszönömöt

Ekkor értek minket be a fiúk és Nina. Az ikrek furcsán végigmérték Christiant, Brandon viszont elmosolyodott.

- Látom, összeismerkedtél a banda felével – majd kezet nyújtott az idegenünknek, mintha gyerekkori jó barátok lennének.

Mind megdöbbenve bámultuk Brandont. Ő viszont – szokásához híven – gyorsan kapcsolt.

- Együtt járunk fizikára! – mosolygott, mire Christian is bólintott; hozzáfűzném, a Bandából csak Brandon vette fel a fizikát. – Én mondtam, hogy üljön hozzánk!

Mindenki mosolygott egyet a félreértésen, aztán bemutatkoztunk, majd leültünk és az ebédszünet végére még a feszélyezett hangulatunk is feledésbe merült. Így már mosolyogva mentünk órára. A folyosón elváltunk az új barátunktól, de Chad az utolsó pillanatban valami furcsát tett:

- Hallod, Chris, nincs kedved beugrani hozzánk holnap este? Szokásos Szerda esti mozizást tartunk.

- Jó, persze! – mondta Christian, mire Chad gyorsan megadta neki a címüket.

Összenéztünk Nico-val, de nem szólaltunk meg. Brandon és Nina pedig túlságosan el voltak foglalva egymással, hogy észrevegyék, a bandánk bővült egy taggal. Nem tudom, de számomra furcsa volt Christian. Ebéd alatt nem nagyon szólalt meg, csak mosolygott rám. De a mosolya… Azt hiszem, Nico-t tetszését sem nyerte el, mert amint hallótávolságra került tőlünk, rögtön nekiugrott Chadnek:

- Te meg vagy őrülve? – kérdezte – Mióta hívunk meg idegeneket a szokásos közös programjainkra anélkül, hogy meg nem beszélnénk?

Brandon és Nina végre abbahagyta a csókolózást és Brandon felhúzott szemöldökkel meredt Nicora.

- Nico, neked meg mi bajod van? Nem árt néha a vérfrissítés.

- És különben is –folytatta Nina – idegesít, hogy páratlanul vagyunk!

Én csak forgattam a szemem. Nem szoktam beleszólni a vitáikba. Csak néha. De most a Christianon való elmélkedés jobban lefoglalt. Nagyon ismerős volt, de nem tudtam, honnan. Behunytam a szemem és próbáltam felidézni azt az emléket, amiben ő is szerepelhet. Aztán már kezdett derengeni valami, amikor hirtelen valaki megrázott.

- Cassie! Cassie! – kiáltotta a valaki

- Hívjatok egy tanárt! – sikított egy ismerős hangú lány.

- Cassie! – hallottam egy furcsán csengő, komoly, érzelemmentes hangot, mire kinyitottam a szemem és egy pillanatra megpillantottam Christian szemét. Majd Nico hajolt felém. És akkor beugrott.

- Benjamin! – böktem ki és nem hittem a saját szememnek. Aztán egyszerre a fiúk segítettek felülni és a felismerés ki is röppent a fejemből, ahogy körbenéztem és megpillantottam egy halom tébláboló diákot. Mivel észrevették, hogy semmi bajom, a diákok elindultak az óráikra. Mellettem Christian térdelt, a másik oldalamon Nico. Nina a tömeget tartotta messze tőlem. Brandon és Chad pedig a hátamat támasztotta. Köhögtem egyet, majd megpróbáltam felállni. Mindenki figyelemmel kísérte, ahogy majdnem összeestem, de a fiúk még időben megtartottak. És a szédülés elmúltával is fogtak.

- Tudok lépni! – nyögtem ki – Ti meg mit bámultok? – szóltam rá egy csapat alsóbb évesre. Azok persze riadtan rohantak el az utamból. Végül a fiúk támogatásával elbotorkáltunk az orvosi szobáig. Amíg a védőnőre vártunk, becsöngettek. Ingerülten vettem tudomásul, hogy ez a többieket a legkisebb mértékben sem zavarja. Aztán a védőnő megmérte a vérnyomásomat és a lázamat. Végül megkérdezte, hogy esetleg nem lehetek-e terhes, de azt hiszem az arckifejezésemből megértett mindent, mert nem faggatott tovább. A kezembe nyomta az igazolást és hozzáfűzte, hogy ha akarok, hazamehetek. Elköszöntem tőle és kiléptem a folyósóra. Semmi kedvem nem volt hazamenni, csak múló rosszullétem volt – gondoltam magamban, majd elindultam visszafele az órámra. De a folyósón Christian álldogált. Szuper! – gondoltam.

- Szia! – köszönt kellemes, ugyanakkor kicsit antipatikusan behízelgő hangján.

- Hát te? – kérdeztem kissé gondterhelten, mert nem hagyott nyugodni a felismerés.

- Nincs órám. – mosolygott kivillantva szép fehér fogait.

- Aham – bólintottam. – Nekem viszont van – vontam meg a vállam, ugyanis menekülni akartam. – A többiek?

- Az igazgató-helyettes elküldte őket, én viszont óra hiányában maradhattam. Nincs kedved sétálni? Megköszönném, ha körbevezetnél, mert még nem ismerem annyira ki magam – mosolygott tovább.

Basszus – gondoltam – Na jó, kap egy lehetőséget, hátha közben ki tudok szedni belőle valamit.

- Jó – bólintottam, mire vonakodva a felém nyújtott karjába kapaszkodtam. Először egy jól elszigetelt helyet akartam neki megmutatni, ahol könnyedén tudok vele beszélni, anélkül, hogy bárki zavarna minket, így a teraszt céloztam meg. Igazából ez volt a teniszpálya mellett a kedvenc helyem a suliban, mert innen lehet látni az egész várost. A folyón túl látszottak a felhőkarcolók és az üzleti negyed, a folyón innen meg a hatalmas parkok és a kertvárosi rész. Ha pedig a másik irányba néztünk el, akkor pedig közelebb alacsonyabb hegyek látszódtak, jóval messzebb pedig a hólepte magaslatok nyúltak a felhőkbe.

- Felhőkarcolóktól felhőkarcolókig – nevetett fel Christian mellettem mikor körbenéztünk, mire én is kicsit elmosolyodtam.

- És arra mi van? – mutatott a folyó kanyarulatán túlra.

- Pár száz kilométerre az óceán, előtte pár kisebb város és Laren Beach, a kikötőváros.

- Hú, te aztán jó vagy földrajzból – biccentett elismerően Christian, majd leült a padra.

- Áh – legyintettem – csak sokat járok ide, amikor nem épp nem teniszezem. És te… – kezdtem, de közbevágott

- Igen, a tenisz… - mondta, majd szórakozottan az épített felhőkarcolókat kezdte nézegetni, én meg őt fürkésztem, hogy miért ennyire titokzatos és magáról miért nem árul el semmit. Épp kérdezni akartam a sportról, meg hogy honnan is jött, amikor hirtelen felpattant és egészen a szemközti korlátig sietett.

- Cassie! – fordult felém – Azt nézd!

Sietve melléléptem és az arcát fürkésztem. Úgy tűnt, kicsit feszeng, de ugyanakkor próbál valami álmélkodó képet vágni. Kinyújtotta kezét és a suli hatalmas fáinak egyikére bökött, ami szinte alattunk volt.

- Mi van ott? – kérdeztem.

- Hát nem látod? – kérdezett vissza olyan hanggal, mintha valami óriási dolgot nem vennék észre. – Gyere közelebb.

Óvatosan kijjebb léptem a terasz szélére és lenéztem. Aztán megbillentem. De nem volt időm megijedni vagy sikítani, egyszerűen csak zuhantam le a mélybe. A járda egyre közeledett, én pedig lehunytam a szemem, de nem csapódtam be, mert valami halk suhogás vett körbe. Amint meghallottam elsötétült mindent.

Amikor kinyitottam a szememet, a szobám plafonját láttam. Az ágyamban voltam és az órám szerint este 6 volt. Nagyokat pislogva óvatosan felültem és lebotorkáltam a földszintre, Patt-et a konyhában találtam.

- Szia! – köszöntem neki fájó fejjel és kicsit kótyagosan.

- Áh, szia! – mosolyodott el – Örülök, hogy jobban vagy. Elég sokat aludtál.

- Mi? – értetlenkedtem – Mi történt?

- Egy fiú kísért haza tegnap úgy 6 óra tájt. Azt mondta, hogy rosszul lettél edzés közben.

- Én? – ráztam meg a fejem. Nem emlékeztem arra, hogy edzésen lettem volna ma, de biztos a rosszullét miatt volt, nyugtattam magam. – Jó. – bólintottam beletörődve mert már a visszaemlékezés is fájdalmat okozott. Megint.

- Melyik srác volt az?A szőke, vagy a barna? – kérdeztem, hogy Brandonnak vagy Chadnek kell-e majd megköszönnöm a segítséget.

- Egy új fiú. Az a fekete hajú, Christian. Igazán figyelemreméltó jelenség.

- Kösz Patt, elég volt – mosolyogtam rá kicsit zavartan, majd magamhoz vettem a vacsorámat és visszavonultam a szobám magányában. Nem akartam lent enni, mert ők már végeztek a vacsorával, és a szobám kényelmesebbnek bizonyult gondolkodni. Közel egy napot aludtam, de nem éreztem sem fáradtnak, sem frissnek magam. Viszont nagyon is éhes voltam, így elég gyorsan kezdtem el enni a sült csirkét. Majd az ölembe tettem a laptopom és megnéztem a postaládám. „Csak” 20 üzenet. Sok ösztöndíjas e-mail, pár az edzőtől és bandától és egy Christiantól. Normális esetben Christianét nyitottam volna ki elsőnek, de rossz érzésem volt vele és a kicsit homályos felfedezésemmel kapcsolatban. A többiekével kezdtem. Csak aggódtak értem és kérdezték, hogy elhalasszuk-e a ma esti filmezést. Visszaírtam, hogy ne, sőt lehet, hogy még át is ugrom. Aztán megmosolyogtam az edzőmtől kapott üzeneteket, miszerint nem mozdulja ki, mert nem szeretné elveszteni a legjobb játékosát, és amint jól érzem magam, vár vissza és csatolta a meccseim időpontjait. Válaszoltam ezekre, majd – mivel nem húzhattam tovább – vettem egy nagy levegőt és rákattintottam Christian levelére…

Nála van a nyakláncom. NÁLA VAN A NYAKLÁNCOM!!! Miért vettem volna le? Hiszen megfogadtam, hogy soha nem veszem le! Fel akartam hívni Christiant, de rájöttem, hogy nincs meg a száma, így egyszerűbbnek tűnt, ha átmegyek az ikrekhez, hiszen ma a mozi-szerda volt. Felpattantam az ágyból, máris jobban éreztem magam a gondolattól, hogy egy jó estét fogunk együttölteni. Felkaptam a táskám, magamra kaptam egy vastagabb pulcsit és lesiettem az előszobába.

- Átugrom Nináékhoz! – kiáltottam be Patt-nek, amíg elkezdtem felhúzni a sötétkék tornacipőm, de a választ már nem hallottam, mert elviselhetetlen fájdalom hasított a derekamba és a nyakam tövébe. Mozdulni sem bírtam, csak nyögni. Nem hallottam szinte semmit, a fejem annyira sajgott, de végül Patt után kiáltottam. Ő vidáman libbent be a konyhából, de amint megpillantott, mellém sietett és segített leülni a kanapéra, majd azonnal kiáltott Matt-ért és hívta a mentőket. Megmozdulni sem bírtam. A mentősök beadtak egy fájdalomcsillapítót, ekkor meg bírtam mozdulni annyira, hogy befekhessek a mentőautóba. A kórházban újabb fájdalomcsillapítókat kaptam, de közben többször is elájultam. Végül sikerült megröntgenezni, meg egy halom vizsgálaton estem át és olyan gépekben ültem, amiknek még a nevét sem tudtam. Nem mintha nem vizsgáltak volna korábban, de a sportorvosnál nem kellett ilyen ketyerékben töltenem ennyi időt. Végül, úgy 10-kor az orvos beállított hozzánk. Matt épp lement valami üdítőért, így csak Patt volt mellettem, amikor megtudtam, hogy két apró csont áll ki a gerincemből nyakamnál jobbra és balra. Valószínűleg akkor keletkeztek, amikor balesetet szenvedtem a lóval, úgy 8 évesen, de eddig nem okoztak problémát, most viszont növekedésem miatt olyan idegekhez értek, amelyek ekkora fájdalmat okoztak, de műtétre nem lesz szükség, csak óvatosnak kell lennem. A derekamnál nem találtak semmit, így ráfogták, hogy megerőltettem, ezért kényszerpihenő lett az ítéletem, és ami a teniszt illeti, nem tanácsolták, hogy az elkövetkezendő 2 hónapban pályára lépjek. Amikor az orvos kiment, Patt megsimogatta az arcom és óvatosan átölelt. Valamivel 11 után mentek haza Matt-tel; engem még bent tartottak estére megfigyelésre. Nem sokkal később elaludtam. Bár lehet, hogy nem kellett volna. Megint borzalmas rémálmom volt. Fehér derengésben láttam egy lányt, aki hasonlított rám, csak méz szőke hajában fekete csíkok is voltak, ami elég bizarrá, de ugyanakkor csábítóvá tette. Egy nyakláncot tartott kinyújtott kezében és megszólalt valamivel mélyebb hangon, mint az enyém:

- Oda kell adnom ezt neked! Hogy megvédd a lelkem!

Hirtelen a ködből feltűnt egy alak, fekete csuklyát viselt, majd kinyújtotta kezét, a gyűrűsujján egy hatalmas ezüst gyűrű volt, kék kővel.

- Ígérd meg, hogy nem bántasz! Nem teheted meg! Az adósom vagy! Segítened kell! – könyörögött a lány.

A csuklyás alak bólintott, majd rémisztő, metsző hangon megszólalt.

- Ígérem! Megmentettél, hát segítek neked! De ismered az érzéseimet mostanában… Nemcsak rajtam múlik!

A lány felsóhajtott, majd elővett a pulóvere zsebéből egy kést én megvágta magát. Aztán újra ködössé vált minden és Christian jelent meg.

- Igen, szerelmem - válaszoltam egy fel nem tett kérdésre, mire egy csókot kaptam válaszul, majd egy ölelést. De nem is én kaptam a csókot, mert kívülről láttam őket és egy furcsa, torz mosoly jelent meg Christian arcán. A lány pedig nem én voltam, hanem Nico. Most minden elsötétült, majd egy idegen férfi jelent meg megint fekete csuklya alatt és azt hiszem hozzám beszélt:

- Üdvözöllek a Bloody Mary-ben. Örülök, hogy végre találkoztunk! Kaphatok kóstolót? – kérdezte, majd felém hajolt, én meg fájdalmas szúrást éreztem, aztán még nagyobb fájdalmakat.

Zihálva ültem fel. Egy nővér azonnal befutott hozzám. Sírtam és sikítottam, bár fogalmam nem volt, hogy miért. Azonnal kaptam egy elég erős nyugtatót, mellyel álmatlan sötétségbe süllyedtem. Másnap kiderült, hogy bent kell maradnom; legalább egy hétig. Az orvosok újabb és újabb vizsgálatokat hajtottak végre rajtam. Még az alvás közben is vizsgáltak, de semmi. Nem volt több rémálmom, így már a hét végén hazamehettem, de még két hétig otthon kellett maradnom. Szomorúan vettem tudomásul, mert hiányoztak a barátaim. A fiúk benéztek egyik nap. Brandon egy halom házit hozott, Chad meg a kedvenc fagyimat. Annyira kedvesek voltak. És nagyon aggódtak értem, láttam a szemükben valami féltést. A lányok nem jöttek egy ideig, mert Ninának meccsei és Nico- nak meg edzőtábora volt. A második héten viszont benéztek, vidáman léptek be a szobámba, de amint megláttak, kicsit furcsán néztek rám. Megint hoztak házit, majd elkezdték elmesélni a legfrissebb pletykákat. De csak felszínesen mondtak el mindent. Mindketten furcsák voltak. Szűkszavúan válaszoltak a kérdéseimre; én pedig nem firtattam, hogy mi a baj. Végül Nico nem bírta tovább.

- Cassie, emlékszel, hogy milyen véleménnyel voltam Christian-ról? –kérdezte.

Bólintottam. Nico az én oldalamon állt. Folytatta:

- Szóval… - mély levegőt vett – ez a helyzet nagyon megváltozott. Felkért, hogy kísérjem el az Őszi Bálra és akkor levett a lábamról. Azóta együtt vagyunk.