Chapter I.

Chapter I.

Évforduló

A sírnál álltam. De nem sírtam. Bár lehet, hogy akaratlanul is legördült egy-két csepp. Nem tudtam megmozdulni és megszólalni sem. Anya 21 éve halt meg. Azon a napon, amikor születtem. De nem miattam-legalábbis ezt próbáltam bemagyarázni magamnak. Elementáris erővel robbantott ki gondolataimból az ismerős autóduda. Patt és Matt nem igazán szerettek temetőben lenni – velem ellentétben. Úgy gondolom, ha meghalnak, ők nem temetőbe kerülnek, hanem egy golfpálya gondozott gyepén lesz a sírjuk. Ezen jót derültem, majd biccentettem még egyet anyunak, felnéztem az égre, nyelvet nyújtottam a „Főnöknek”, hátrafordultam és komótosan az autó felé indultam.

- Cassie drágám, siess már! mondta negédesen, de kicsit feszengve Patt.

„Cassie drágám, siess már!” – adta vissza nevelőanyám hangját a fejemben lévő lázadó. Megnyomtam a telefonon a PLAY gombot és beültem hátra. Ez az én fekete napom – szerintük. Valójában csak az egyetlen nap, amikor nem kell megfelelnem nekik. Ugyanis Patt és Matt csak addig kedvesek, amíg jók a jegyeim, nem keverek bajt és nem teszem tönkre az uncsi kertvárosi életüket. Igen, a mintacsalád. Amint Matt leparkolt a falhajtónkon én már pattantam is ki és felrohantam a szobámba. Alig vártam, hogy végre nagykorú legyek és itt hagyhassak mindent. Én ugyanis lelkileg nem illettem ebbe az idillben. Mondhatnám, hogy fekete cuccokat hordok és zárkózott vagyok, de ez sem igaz. Igaz, nem öltözöm állandóan a trendek szerint, de most komolyan, ki öltözik úgy a topmodelleken kívül? És a barátaim eléggé nyitottnak ismernek. A sulim egész okés, a jegyeim jók és én vagyok a suli legjobb teniszezője. Ja, a tenisz. Patt és Matt két sportot ismer el sportként. A lovaglást és a teniszt. Kiskoromban lovagolni tanítottak, amíg egy megbokrosodott ló le nem dobott a hátáról. Így maradt a tenisz. Ahhoz pedig ugye legalább két ember kell. Az első meccsemen ismertem meg Ninát, aki akkor még ellenfelem volt, de sosem tudtunk dűlőre jutni, és amikor közelebbről is megismertük egymást, kiderült, hogy egy csapatban jobbak vagyunk, mint külön-külön. Aztán ott van a fiúcsapat legjobb párosának tagjai, Chad (Nina ikertesója) és Brandon (Nina pasija). A bandánk utolsó tagja pedig Nicole, becenevén Nico, akivel még a lovaglós-korszakomban ismerkedtem össze. Igen, mi öten állandóan együtt lógunk, kijárunk egymás meccseire és mindig ott vagyunk a másiknak. Remélem, ez a barátság sokáig megmarad, és ha felnövünk, még összejárunk néha. Halk kopogás ébresztett föl a szépnek tűnő jövőm tervezgetéséből.

- Bejöhetek? – hallottam Matt hangját a résnyire nyitott ajtón át.

- Persze – mondtam halkan.

Matt belépett és letelepedett az íróasztalom előtti székre. Láttam rajta, hogy valami komolyat akar mondani.

- Cassandra – ó, igen, ez nagyon komoly dolog, gondoltam – Tudod, amikor örökbe fogadtunk téged…

Megijedtem és közbevágtam:

- Ugye nem akartok elküldeni? – mindennél jobban féltem attól, hogy egy szép napon kidobnak innen. Igen, el akartam szabadulni világot látni de hogy SOHA ne jöhessek vissza?! Ez egy volt a legszörnyűbb rémálmaim közül.

- Nem, Cassie, dehogyis! – mosolyodott el Matt. – Mi szeretünk és akkor is csak szomorúak leszünk, ha el akarsz majd menni tőlünk. Nem, – folytatta levegővétel nélkül – Csak ezt hozam neked – belenyúlt a zsebébe és előhúzott egy apró, viharvert dobozt, amit óvatosan kinyitott. – Amikor aláírtuk az örökbefogadásodról szóló papírokat, a rendfőnöknő ezt adta nekünk – a kezembe helyezett egy bőr karkötőt, amin sok gyöngy függött, középütt egy látszólag igazgyönggyel. Kicsit értetlenkedve néztem

fel Mattre.

- Ez az enyém?

- Igen, - bólintott Matt. – Amikor bekerültél az árvaházba, ezt találták rajtad, a csuklódra kötve. Mi Pattel úgy gondoltuk, hogy akkor adjuk oda neked, amikor már eléggé tudod értékelni, és szerintem ez az idő most a születésnapoddal jött el.

- De azt…

- Tudom, – folytatta – nem ma ünnepled, de hivatalosan ma van. Tehát boldog születésnapot! – ezzel a csuklómra kötötte a láncot, megpuszilta a homlokomat és elvonult. Én csak ültem és néztem a kezem. A lánc teljesen magával ragadott. Az igazgyöngyön kívül a többi csak valami bizsunak látszott, de én így is értékeltem. Ez egy dolog lehetett a biológiai szüleimtől. Megfogadtam, hogy soha többé nem válok meg tőle. Velem marad, mint valami kabbala. Alig vártam, hogy megmutathassam Ninának, ő ugyanis odavolt mindenféle ékszerért, szóval biztos meg tudja majd mondani, hogy tényleg igazgyöngy-e, vagy sem.

Egy ideig még csodálkozva néztem a láncot és egy másik életről álmodoztam, ahol együtt élek az igazi szüleimmel. Aztán nekikezdtem az szokásos esti teendőimnek. Minden jól ment, amíg el nem mentem fürdeni és a vízbe nem érintettem a láncom. Hirtelen felfénylett a gyöngy és felfelé indult a fürdővíz tetejére, magával húzva a kezem. Próbáltam visszarángatni, de az csak egyre erősebben húzott felfelé. Megijedtem, mert az egész víz világítani kezdett és egy furcsa pattanás-szerű hang kíséretében a lánc szétszakadt és a gyöngy fölért a víz tetejére. Abban a pillanatban kivágódott az ajtó, én meg majdnem felsikítottam. Egy idegen lépett be és kivette a vízből a gyöngyöt. Akkor vesztettem el az eszméletemet és kezdtem furcsa dolgokat látni magam előtt. Halvány emberek fénylettek körülöttem, mind sötétkék kabátban. Voltak köztük nők és férfiak egyaránt. És mosolyogtak. Aztán láttam felsírni egy gyermeket, majd egy nőt, aki felkapta és elrohant vele. Aztán jött egy fátyolszerű villanás és az előbb látott nő megpuszilta a kicsit, megfogta a kezét, majd futott tovább. Most egy vörös villanás következett és láttam, hogy valami átszúrja ugyanazt a nőt, aki felsikított és mikor összeesett, még felnézett és annyit mondott az őt megtámadó férfinak, akinek fintorgó mosolyra húzódott a szája.

- Dögölj meg, Benjamin!